Korábban már írtam, hogy szeretném a Karácsonyt családi ünnepként visszakapni. S azt is írtam, hogy az iskolának, óvodának nem feladata, hogy – a „szocialista embertípus” nevelése címén – ajándékozási kényszerré változtassa a családi ünnepeinket, miközben kereskedelmi célúvá degradálja azokat. A kikényszerített ajándékozás nem szeretetre és összetartozásra, összefogásra nevel, hanem éppen ellenkező a hatása!

Az államok kezében jelentős eszközök halmozódnak fel. Sajnálatos, hogy ezek zömét - de az is lehet, hogy talán mindet – a népeik megtévesztésére, elbutítására használják fel. Persze ezt nem abszolút értelemben kell érteni, mert az természetes, hogy ma egy átlagember is többet tudhat sok-sok dologról, mint amit az ókor egy-egy tudósa tudhatott.

A városunk utcáit járva szomorúan kell látnunk azt a brutális csonkolást, csonkítást, amit a szolgáltató cégek emberei végeznek. „Metszik” a fákat, hogy azok ne veszélyeztessék a szolgáltatásukat, a kábelek épségét. A világ még boldogabb, valamint az új, feltörekvő felén, s a hazai nagyvárosok zömében is már régen eltűntek azok a légvezetékek, amelyek – a sajnos nélkülözhetetlen – elektromos ellátást, és a különféle feszített légkábeleken biztosított szolgáltatást eljuttatják a háztartásainkhoz.

A gyerekek, a szülők és a tanárok is egyformán utálják és mégis. Mégis újra és újra megrendezik, sőt Halloween-t és Valentin-napot is tartanak az óvodákban és az iskolákban. Pedig a húsvét, a Mikulás és a karácsony is kimondottan családi ünnepek, semmi esetre sem iskolai vagy óvodai ünnepségek, sőt az anyák napját is bensőséges családi ünnepnek tekintem, amelyben nincs keresnivalója óvodának és az iskolának sem.

A pedagógia (nevelés, irányítás, vezetés) egyik legfontosabb eszköze a példamutatás. Közel háromezer éve találkozhatunk ennek sok-sok helyen fellelhető bizonyítékával – az antik filozófusok, történetírók, majd a későbbi hadvezérek, uralkodók, kisebb-nagyobb társadalmi csoportok vezetését vállaló jelentős személyiségek élete, munkássága megismerése révén. Vajon a példamutatásnak, az önfeláldozásnak van még manapság jelentősége?

A közelmúltban a Móra Ferenc rakpartról írtam, a cikkben egyik gyermekkori jó barátom kalandozott el a múltban. Mesélt a védőgát és a folyó közötti erdőről például, ahol valaha sok időt töltött, töltöttünk el a játszótársakkal. A fák között a pontonhíd lejárójától széles út vezetett a régi strandhoz, illetve a györfösi tisztáshoz. Emlékszem, gondozott, tiszta volt az őshonos növényzetet is magában foglaló erdő, olyannyira, hogy a nyári szünidőben játszani lehetett a hűs lombok alatt. És télen?

Iszogattunk. Bánatunkban iszogattunk. Négy jó barát, hasonló elhatározástól vezérelve döntöttünk úgy, hogy egyazon akarattal a pohár fenekére nézünk. Hogy miért is? Nem feszegettük a témát. Úgy tartják, ivásra mindig talál okot a magyar. Kis csapatunkat a Kéknyelű néven elhíresült búfelejtő fogadta kegyeibe, már ami a szíves vendéglátást illeti.

Él bennünk a mondás, miszerint az a pénz, amit a legtöbben havonta munkabérként a kezünkhöz kapunk, az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés. A szólás kínzó igazságát naponta átérezzük, valós tartalma a hó végeken már a hátunkon tapos, egyre nehezedő súlya alatt megroppan a derék.

Semmi pánik, magyarok vagyunk – kiált bele a beszélgetés sűrűjébe a kisvárosból elszármazott polgár. S hogy fölemeli a hangját, hirtelen csend üli meg a körülöttünk forrongó levegőt. A bejelentés váratlanul ér mindannyiunkat.

Egy kérdéssel kezdem. Ki tudja, hol található a Móra Ferenc rakpart? Igen, Csongrádon kellene keresni. Valahol a városban, és nem is annyira a szélén. Vagy talán mégis… Elmesélem, miért e kíváncsiság a részemről.