2019. október 17., csütörtök.       Köszöntjük névnapjukon Hedvig nevű olvasóinkat.  Holnap Lukács napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Közoktatás, köznevelés, népbutítás?

Hírek - Szubjektív

Az államok kezében jelentős eszközök halmozódnak fel. Sajnálatos, hogy ezek zömét - de az is lehet, hogy talán mindet – a népeik megtévesztésére, elbutítására használják fel. Persze ezt nem abszolút értelemben kell érteni, mert az természetes, hogy ma egy átlagember is többet tudhat sok-sok dologról, mint amit az ókor egy-egy tudósa tudhatott.

A népek butítása az oktatásügynek nevezett oktatásiparral kezdődik (minden tömegtermelés az olcsóság, az eldobhatóság és az újratermelés kényszerén alapul), s a dolog csúcspontja a GDP (bruttó hazai termék) növekedésre alapozott gazdaságpolitika. Már csak azért is, mert a GDP tartalmazza a természeti katasztrófák helyreállításra fordított erőforrások felhasznált értékét is, márpedig ezt (bár kétségtelenül gazdasági teljesítmény) talán mégsem kellene pozitív eredményként számba venni.

Az első, és talán minden további lehetőség kulcsa a tömegoktatás, s annak színvonala, amelyben minden állampolgárt elméletileg 18 éves koráig benntart a rendszer, sőt az elmúlt évtizedekben a munkanélküliség növekedésének elleplezésére igyekezett ezt a felsőoktatásba feltolni, mintegy azt is a közoktatás részévé tenni.

Sajnos sikerrel!

Az egyetemeken és a főiskolákon a diákok jelentős részének alapvető ismereteket kell oktatni: írás, olvasás, szövegértés, alapvető természettudományos és általános műveltség tárgyköreibe tartozó ismereteket.

Ma mégis egyes kutatási eredmények szerint az ország lakosságának közel fele funkcionális analfabéta. S nem azért az, mert nem ismeri a betűket. Azokat többé-kevésbé megtanulja, felismeri. Azért funkcionális analfabéta, mert nem alkalmazza az olvasástudását, és beszűkült szókinccsel ezt egyre kevésbé tudja megtenni. A magyar nyelv rendkívül sokszínű, több százezer szót, kifejezést használhatna. Ehelyett néhány száz szóval már elboldogul ez az embercsoport is.

E helyzetet a politikusok (lent és fent) jól ki is használják. Rövid, néhány – maximum három- négyszavas – jelszavakat mondanak, hogy mindenkihez eljusson az, amit el akarnak juttatni. A leegyszerűsítés következménye, hogy a választásokon már elegendő egy-egy szervezet logóját felismerni. Éppen úgy teszik ezt, mint a „rabszolgatartó” állam, s a kizsákmányoló, kiszipolyozó multinacionális cégek.

Elég, ha az ember felismeri a piros (állj) és zöld (indíts) gombot. Ma már az éttermek és a szórakozóhelyek étlap helyett fényképes árlapot alkalmaznak. A képről (piktogramról) válassz! Akár a gyorsétkeztetésben, gépeket etetnek – képek alapján – gépekkel.

Sajnálatos, hogy a „felgyorsult világra” hivatkozva az USA államiban megszüntetik a kézírás tanítását, miközben a kínai, s más ázsiai emberek kreativitását éppen az biztosítja, hogy akár több ezer írásjelet is meg kell tanulniuk és azt esztétikusan, olvashatóan használniuk. Nálunk a gyerekek zanzásított, lerövidített klasszikusokat olvasnak, és az állam támogatja ezeknek a zanzáknak, kész olvasónaplóknak, előrenyomtatott füzeteknek (eldobható munkafüzetek) a terjesztését. Ennek következtében tessék csak azt a „macskakaparásnak” nevezett kézírást nézni, amit a mai fiatal felnőttek produkálnak.

Vajon miért nincs idő és türelem ezeknek az alapvető készségeknek a megtanítására az iskolában? Hova rohanunk? Hova rohannak a tanítók, a tanárok? Számomra úgy tűnik, hogy nagy erőfeszítésekkel rohanunk – látszólag előre –, s közben helyben toporgunk, sőt visszafelé megyünk, nem építünk, hanem rombolunk, a jövőnket romboljuk!

Meggyőződésem, hogy miközben arra hivatkozik a politika, hogy a huszonegyedik században csak tudásalapú társadalmak működhetnek, egyre alacsonyabb az iskolák által kibocsájtott végzősök tudásszintje. Ezzel devalválódnak a megszerzett phd(dr) fokozatok, egyetemi és főiskolai diplomák, az érettségiről nem is beszélve. Az pedig említésre sem érdemes, ha valaki elvégezte az általános iskolát, mert az – az általa megszerezhető tudásszinttel – ma már a legegyszerűbb munka elvégzéséhez sem biztosít elegendő ismeretet.

S ez nem azért van így, mert a gyerekek egyre rosszabb képességűek lennének, sőt!

A tanárok, tanítók zöme felkészületlen, rossz módszereket alkalmaznak és türelmetlenek, hiszen már őket is így „idomították”.

Persze minderre lehet magyarázatot találni, akár az általam írtat is, csak felesleges keresni!

Viszont sürgősen tenni kellene valamit, mert már az éjféli harangszó helyett sirató éneket énekelnek!

A diákok természettudományos ismeretei konvergálnak a nullához, ezen belül is – alapvető számtani készségek nélkül – el lehet jutni a középiskola lezárásához, és ez sajnos még a jónak tűnő gimnáziumokban is így van. Az olvasásról, beszűkült szókincsről pedig fentebb már szóltam. Az általános iskola lezárásaként egyetlen fontos dolog van: a ballagás, és az azt követő óriási ünnepség, amely már egy-egy nagy királyi esküvővel is vetekedő mértékű.

Az már csak hab a tortán, hogy az országot olcsó bérmunkára rendezték be. A létrehozott ipari parkok is csak a bérmunkás tömeg növelését támogatták. Sokkal hasznosabb lett volna, ha ezt a pénzt kutatásra és fejlesztésre (K+F) fordítja a magyar társadalom. S ha hiszik, ha nem, még ma is ezen az úton robogunk. Itt nincs váltó, nincs kitérő, tolatni pedig természetesen nem lehet, hiszen mögöttünk is erre az egy vágányra berendezett államok robognak.

Természetesen van néhány állam, vagy multinacionális cég, illetve ezek kombinációja, amelyek koncentrálják a kutatás-fejlesztést, megvásárolják a világban feltűnő szürkeállományt, továbbá a rendelkezésre álló ásványi- és más erőforrásokat, így ma ezek a világ „urai”, gazdasági irányítói, jövedelemkoncentrálói”, egy elavult terminológiával: kizsákmányolói.

Az oktatásipar által alkalmazott elbutítást, az elbutítottságot használják ki a politikusok, és olyan dolgokat igyekeznek elhitetni az emberekkel, amelyek nyilvánvalóan nem igazak, vagy nem működhetnek, rövidtávon sem szolgálják az érdekeinket. Látványosnak ugyan látványos, drága, költséges a számunkra, de nem hasznos!

Ilyenek – hazánk esetében például – a turizmusba, mint „húzóágazatba”, s mint „kitörési pontba” fektetendő, fektethető erőforrások. A minap azt olvastam, hogy egy dél-alföldi község „komoly” turisztikai fejlesztést hajt végre, öko-parkot, sétautat létesít, ahol majd a turisták tömegesen sétálnak és költik a pénzüket.

Ha tömegesen sétálnak, akkor terhelik az ökoszisztémát és hosszabb távon kárt okoznak, ha nem, akkor pedig rövidtávon is értelmetlen a dolog.

Más: ma Magyarországon, szállodai kapacitás túlkínálat van, még az olyan helyeken is, ahol az előző évtizedekben beszélhettünk idegenforgalomról. Azután ilyen az az általánosan elterjedt elképzelés, hogy termálfürdőkkel, élményfürdőkkel, termálturizmussal ki lehet az országot lendíteni a gazdasági mélyrepülésből.

Ennek kapcsán beszélnünk kell az egészségiparról, városunk esetében az „egészségvárosnak” nevezett projektről. Horribilis beruházási igény, és a fenntartására fordított, illetve fordítható hatalmas erőforrás(pénz)tömegről, amely semmilyen tekintetben sem térül meg.

Visszatérve a konkrét egészségiparra, ez olyan iparág, amely olyan technológiai fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben és fejlődése olyan ütemű, amely felszabdalva nem tartható fenn, és nem finanszírozható. Ezt még a nálunk sokkal gazdagabbak sem tudják megtenni. Éppen ezért a lokális érdekek helyett ebben a kérdésben regionális szinten kellene gondolkozni, még ha az fájdalmas döntésekkel jár is. Hogy ismét helyi példát mondjak: a majd hétszázmillió forintból felújított rendelőintézetben az elhelyezett eszközök egy része az elhelyezésük pillanatában elavulttá vált, s már nem tudja kiszolgálni a legkorszerűbb, az itt elérhetőnél sokkal hatékonyabb és gyorsabb gyógyítást, gyógyulást. Be kell látnunk, hogy érdemesebb lett volna ugyanezt a pénzt tömegközlekedés, infrastruktúra-fejlesztésbe invesztálni, mert az sokkal jobban hasznosult volna az itteni lakosság számára, jobban szolgálta volna az elöregedő és egyre romló egészségügyi állapotú lakosság egészségügyi ellátását.

Nem tűnt föl senkinek, hogy a világ élmezőnye nem erre tart?

Mi vajon miért a periférián kullogunk, miért igyekszünk a lemaradottak nyomdokain? Talán szélesebb kitekintéssel, magasabb általános műveltséggel, jobb közoktatással, s az elitképzés megerősítésével léphetnénk előre.

Hogy Széchenyit idézzem: „Lépjünk inkább előre!”

Be kell látnunk, hogy ha az elsődleges szektorban, és azon belül is a mezőgazdasági termelésben és az élelmiszer-feldolgozásban nem lépünk előre, akkor tovább nő a kiszolgáltatottságunk, csak abban az ágazatban teremthető elő a mai Magyarországon, és a mai közgazdasági feltételek között az a pénzmennyiség, amely az ország és lakosainak boldogulásához szükséges.

Sok területen kellene előre lépnünk, de ezek között is a kulcs az oktatás minőségének és hatékonyságának a növelése, ami nem feltétlenül az iskolapadban eltöltött idő hosszát jelenti, hanem akár kevesebb időt (évet), de nagyobb szakértelmet, nagyobb türelmet, felkészültséget, alkalmasságot követel. A közoktatás céljának pontos meghatározását. A mennyiségi tömegoktatásról áttérni a differenciált minőségi képzésre. Mert ha a címben említett, ma is dívó népbutítás a cél, annak már maximálisan eleget tett a rendszer!

S ha így marad, sem nekünk, sem az utánunk következő nemzedéknek nem lesz lehetősége még a jelenlegi életszínvonal fenntartására sem. Nem lesz nyugdíjunk, s nem lesz jólét, sem itt a közvetlen környezetünkben, sem a Kárpát-medencében.

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomments}

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés