Egy kérdéssel kezdem. Ki tudja, hol található a Móra Ferenc rakpart? Igen, Csongrádon kellene keresni. Valahol a városban, és nem is annyira a szélén. Vagy talán mégis… Elmesélem, miért e kíváncsiság a részemről.

Régen divat volt, hogy a város vezetői közösen járták a települést. Újságíróként magam is több ilyen látogatáson vettem részt. Nem voltak azok felesleges időtöltések, hiszen a szemlék alatt sok mindent látott és tapasztalt az ember. A legfontosabbat említeném: megtudta, hol is él voltaképpen.

Nos, 1988 februárjában öt (akkor még tanácstagi) körzetben viziteltek a város vezetői: Sebestyén István, a pártbizottság első titkára, Molnár József tanácselnök, Fekete István tanácselnök-helyettes, Vincze Mária, a HNF (magyarul Hazafias Népfront) városi titkára. Akkor még megtaláltuk a Móra Ferenc rakpartot. Mit mondjak? Mintha a mait látnám! Mit sem változott az óta. A megyei lap tudósítójaként – többek között – a következőt írtam akkor: „A Móra Ferenc rakparton járva több helyütt szinte eltűnt a talpunk alól a téglajárda. Szomorú látványt nyújt ez a Tisza-parti rész". Jól emlékszem még arra az elcsodálkozó kijelentésre is, amelyet akkor Vincze Mária mondott ki a helyszínen: „Mintha nem is a városban járnánk!"

Ez az! Mintha nem is a városban …

Hát akkor hol? A Holdon?

A körzet postása sokat tudna mesélni erről. Leveleket visz, csongrádi címzettek neveivel rajzolt postai küldeményekkel járja a városrészt. A rakparton teendő útját meg-megszakítja a közbeeső kis utcák bejárásával. Egyszer megkérdeztem tőle: – Mi volna, ha egyenesen végigkerékpározna a rakparton? A kérdésre kérdéssel válaszolt.

– A hullámvasúton?

Értetlenül nézhettem rá, hát magyarázkodásba fogott: – Az ember ott úgy érzi magát, mintha hullámvasúton lenne. Nem vicc, egyszer fent, máskor lent. Van néhány újépítésű ház, ott hozzámagasították a járdát is. De van, ahol eltűnik a régi, elkoptatott tégla a földben. Esős időszakban a sárba taposunk.

Miska bátyám, a szomszédos utcából nem panaszkodik. Városi parasztemberként éli az életét, lovas kocsival jár, neki akkor sem jelentett gondot a közlekedés, amikor a védőtöltés mellett még földes út vezetett egészen a györfösi lejáróig. Más járművek meg, olykor a mentők is bizony elakadtak a sártengerben. A Tisza gátjának megerősítésével, illetve a szennyvízcsatorna kiépítésével azután szilárd burkolatot kapott ez az út is, hasonlót, mint a vele egy időben „feljavított” többi utca, itt-ott süppedőset, beszakadozósat. Csak súgom, mondja az öreg, ezeket a rossz munkákat is átvette valaki.

A gond az, folytatja, hogy régebben árok vezetett végig a járda mellett a rakparton, abban elfolyt a víz, nem veszélyeztette az épületeket. Azután helyette lefektették azokat a bazi nagy betoncsöveket, amelyekbe csak az utcák végén folyhat bele a csapadékvíz, ha nagy nehezen beletalál a levezető aknákba. A védőgátról, a megmagasított közútról lezúduló víz mind a járdára, a házak alá folyik. Csoda-e, hogy megroggyannak, összedőlnek a lakóházak?

Más. Gyermekkori jó barátom, Gabi szívesen el-elkalandozik a múltban. Mesél. A védőgát és a folyó közötti erdőről például, ahol valaha sok időt töltött el a játszótársakkal. A fák között a pontonhíd lejárójától széles út vezetett a régi strandhoz, illetve a györfösi tisztáshoz. Emlékszik, gondozott, tiszta volt az erdő, olyannyira, hogy a nyári szünidőben játszani lehetett a hűs lombok alatt.

És télen? Úgy tartották, hogy a Zsilip és az Alma utca közötti részen van a legjobb szánkázó hely a Tisza gáton, ugratókkal. A gát oldalán hosszan be lehetett siklani a fák között a jégen, mivel a folyó általában az idő tájt szabadult ki a medréből, s hozta a vizét a töltés aljáig. Amin azután, ha befagyott, korcsolyázni is lehetett az ártéren.

Ma… Be sem lehet látni az erdőbe az elburjánzott bokrok, a leereszkedő lombok, faágak között, nemhogy még sétálni benne. Csak sejtetni engedi, hogy mennyire rendezetlen, koszos és szennyezett az egész. Hiszen láthatjuk, a tavaszi-nyári áradáskor mi mindent cipel magával a Tisza, s abból a piszokból bizony bőven jut az ártéri részre is. S ha lemegy a víz, a szenny tömegben benn marad.

Idegenforgalomról beszélünk, folytatom a jó barát gondolatait, ami talán egyedüli kitörési pontja lehetne a városnak, ha végre értő szakemberekre bíznák az egészet. És abba beletartozna a szőlőhegytől a Körös-torokig sok minden. Ennek egyik megközelítési útja a kerékpárúttal gazdagodott védőtöltés lehet. De hát, amikor végigmegyünk rajta, azt látjuk, mintha a pontonhíd feljárójáig tartana a város, onnantól pedig fölfelé haladva a gátról nézve is – akár jobbra, akár balra tekintünk – egy más világ szomorú képe tárul elénk.

K. Péter itt született, itt van a lakása, azt mondja, nem szívesen költözne el, de azért jogosan apellál egy jobb életre. Azt szeretné, ha a város egyenrangú belterületi lakosként kezelné az itt élő embereket.

– Ma már egyre többen kerékpároznak, görkorcsolyáznak, netalántán sétálnak errefelé. Nem vagyok, nem lehetek büszke arra, amit látnak. De a városvezetés sem – mondja, majd széles tenyerével csap egyet a kapufélfára. Azután így folytatja: – Azért négyévenként, a választások idején többeknek is eszébe jut az itt élő emberek sorsa, önkormányzati képviselő-jelöltek ígérik sorra, ha rájuk szavazunk, rendbe teszik a Móra Ferenc rakpartot. Aztán, aki nyer, az bújt, ahogy errefelé mondják, gyorsan feledésbe merül az egész. Így hát a külterületi tanyavilágként ledeklarált városrészben hosszú évek óta nem tettek, nem tesznek semmit!

Még egy adalék az elmondottakhoz. A Zsilip utca és a Móra Ferenc rakpart találkozásánál lévő családi ház kerítéséről nemrég valakik lecsavarozták a Móra rakpartra utaló táblát. A sors pikantériája, hogy a védőgát melletti útra csak a Zsilip utcából lehet ráhajtani, mivel a Gőzhajó utca felől az egészet egyirányúsították, így az arra járó idegen csak találgathat, hova is vetette a jó sorsa valójában.

Lovas József Pál