2019. október 17., csütörtök.       Köszöntjük névnapjukon Hedvig nevű olvasóinkat.  Holnap Lukács napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

A város egyik szégyene

Hírek - Szubjektív

A közelmúltban a Móra Ferenc rakpartról írtam, a cikkben egyik gyermekkori jó barátom kalandozott el a múltban. Mesélt a védőgát és a folyó közötti erdőről például, ahol valaha sok időt töltött, töltöttünk el a játszótársakkal. A fák között a pontonhíd lejárójától széles út vezetett a régi strandhoz, illetve a györfösi tisztáshoz. Emlékszem, gondozott, tiszta volt az őshonos növényzetet is magában foglaló erdő, olyannyira, hogy a nyári szünidőben játszani lehetett a hűs lombok alatt. És télen?

Úgy tartották, hogy a Zsilip és az Alma utca közötti részen van a legjobb szánkázó hely a Tisza gáton, ugratókkal. A gát oldalán hosszan be lehetett siklani a fák között a jégen, mivel a folyó általában az idő tájt szabadult ki a medréből, s hozta a vizét a töltés aljáig. Amin azután, ha befagyott, korcsolyázni is lehetett az ártéren.

Ma… Be sem lehet látni az erdőbe az elburjánzott bokrok, a leereszkedő lombok, faágak között, nemhogy még sétálni benne. Csak sejtetni engedi, hogy mennyire rendezetlen, koszos és szennyezett az egész. Hiszen láthatjuk, a tavaszi-nyári áradáskor mi mindent cipel magával a Tisza, s abból a piszokból bizony bőven jut az ártéri részre is. S ha lemegy a víz, a szenny tömegben benn marad.

Idegenforgalomról beszélünk, folytatom a jó barát gondolatait, ami talán egyedüli kitörési pontja lehetne a városnak, ha végre értő szakemberekre bíznák az egészet. És abba beletartozna a szőlőhegytől a Körös-torokig sok minden. Ennek egyik megközelítési útja a kerékpárúttal gazdagodott védőtöltés lehet. De hát, amikor végigmegyünk rajta, azt látjuk, mintha a pontonhíd feljárójáig tartana a város, onnantól pedig fölfelé haladva a gátról nézve is – akár jobbra, akár balra tekintünk – egy más világ szomorú képe tárul elénk.

A város szégyene lett tehát a fentebb említett, a Tisza jobb oldalán húzódó erdősáv, a folyó és a védőgát közötti terület. Félő, egy jó ideig az is marad. A minap ugyanis egy furcsa beszélgetésnek voltam akaratlanul fültanúja a zsilipnél. Füvet nyírtak a gátoldalon, a műveletet egy hölgy és egy férfi is megtekintette. Nézték egy darabig, ahogyan a gép és gazdája dolgozik, azután fentebb sétáltak a védtöltésen. Jobbra-balra tekintvén a hölgy egyszer csak a város irányába mutatva megjegyezte: hát csúszkáljanak ezen az oldalon, ne az erdő felé. Ezzel, mintha el is intézték volna a dolgukat, autóba ültek, s elhajtottak a gát tetején.

Ennyi lenne az egész? Félve írom le: igen. Marad minden a régiben. Mi csak nosztalgiázzunk nyugodtan, álmodjuk azt, hogy sétálunk a tiszta, gondozott erdőben, hogy gallyakból, hogy suhákból építünk apró bungalókat, s ha majd hó lepi el a gátoldalt, szánkónk a hármas ugratón át gyors iramban siklik le a fák között a jégen. Már csak álmunk őrzi a szép emlékeket. A múltat. Nem számolom, annyi mindent elvettek már tőlünk. A várostól. Attól a településtől, amely az Alföld legszebbike volt valaha.

Mert hagytuk.

Csongrád nekem ma is a legszebb kisváros maradt. De félek… Féltem a hozzá nem értő, szakmájukat, feladatukat ímmel-ámmal végző, csak magukra gondoló diplomás és nem diplomás vezetőktől. Már annyi bajt okoztak eddig is.

Lovas József Pál

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomments}

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés