Míg a kilencvenes évek elején Magyarország a rendszer(módszer)váltás mintaállama volt, most a legnagyobb erőfeszítések ellenére – Európában, sőt már azon túl is – a hátul kullogók közé tartozik. A huszonöt évig halogatott szerkezetváltás elmulasztása ránk döntötte a házat. Elmaradt a nagy elosztó rendszerek átalakítása, modernizálása, ennek következtében eladósodott az állam, s vele együtt a polgárai, az adósságtörlesztés pedig megfosztja az országot azoktól az erőforrásoktól, amelyek nélkül sajnos nincs érdemi gazdasági fordulat, nincs gazdasági növekedés – amennyiben az szükséges egyáltalán.

Nem ismerem Nagypál Sándort személyesen, és nagyon ritkán nézem az önkormányzati ülések közvetítését. Ilyen ritka alkalmakkor azt látom, hogy jó szándékú ember. Amit elmond, azt megértem. A hivatalos stílus szókincsére, az övével ellentétben, ugyanis mindig a zsargon, főként a jogi szaknyelv túlzott használata volt jellemző. Ez valami olyasmi, mint amikor a Biblia latin nyelven létezett. Ám akkor még előttünk állt a reformáció, az anyanyelvre történő lefordítások időszaka. Visszatérve az esethez: kétszer is végignéztem a Tragikomédia – Feljelentéstől a kizárásig című cikkben szereplő videót. A tények már szinte elhalványodnak. A mögöttes jelentések a fontosak. Például a képviselő megalázása.

Kezdem azzal, hogy egy elektronikus levél késztetett az alábbiak megírására. Ismerősöm arra kér abban a levélben, hogy vegyem át a könyveimet, melyeket nem tudott eladni. Üzent, menjek értük, mert bezárja a boltját. Sokan azt mondják erre: várható volt. Csongrádon sorban dőlnek be az üzletek. Ha csak a Fő utcát nézzük végig – most ne számoljunk – egyre másra üres helyiségeket találunk. Kiürülnek, ahogyan a zsebeink.

A magyar közvélemény-kutatásoknak azon kérdésére, miszerint „Ön kit tart a huszadik század legnagyobb, legsikeresebb magyar politikusának?”, a gondolkodni próbáló ember számára egészen elképesztő válaszok születnek. Sokéves tendencia alapján jól körvonalazódik, hogy a magyar emberek fejében úgy látszik, gond nélkül megfér egymás mellett a képzeletbeli dobogó tetején Károlyi Mihály és Tisza István, Horthy Miklós és Bethlen István, továbbá Gömbös Gyula és Szálasi Ferenc, Kádár János és Nagy Imre. Pedig e politikusok történelmi szerepének mibenléte mindmáig közel sem kiforrott. Ráadásul, ha a történelem látószögéből egyénenként, vagy az itt felállított párokban vizsgáljuk őket, ordító ellentmondásokra lelünk, s így az összehasonlíthatóság mibenléte is relatívvá, kérdésessé válik.

Egy hónap alatt hazánkban annyi minden történik, hogy azt egyetlen elemzésben össze sem lehet foglalni. Az pedig már csak egy kis hab lehet a tornyosuló tortán, hogy a most készülő erkölcstankönyvekben, és a bevezetendő erkölcstan tantárgyban a szerb-horvát-magyar-bolgár „kajakkirálynő” bizonyosan pozitív szereplőként szerepel majd, mint a hazaszeretet és a hazához való hűség és a balkáni állhatatosság példaképe. Már csak azért is, mert mind a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), mind a Magyar Kajak-Kenu Szövetség, mind Győr (bár itt erős személyi kapcsolódás lelhető fel) úgy ölelte keblére, mintha a magyar jövő függne egy-egy vélt/remélt riói olimpiai helyezéstől, éremtől.

Élelmiszerboltokat zár(t) be Csongrádon az az üzemeltető, mely a Csongrád és Vidéke ÁFÉSZ tulajdonát tavaly – érdekes körülmények között, a helyi önkormányzat vezetésének figyelmét elkerülve – szerezte meg. Egy másik, hasonló cég is végső zárórákra készül a városban, persze az csak két üzletre tesz lakatot – igaz, összesen kettőt üzemeltet Csongrádon. Mindezek egy agónia figyelmeztető jelei, melyekre a helyi városvezetők, a magukat mindenekfelett állónak gondoló csongrádi politikusok fel se figyelnek.

Lassan ötven éve lettünk akkorkák, hogy a szüleink már nyugodtan beszélhettek velünk arról a korról, amelyben éltünk. A hatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje, az „új gazdasági mechanizmus” ideje. Megtudhattuk, hogy bár a tőkés világ már biztosan összeomlik, és mi már meghaladtuk a tőkés társadalmak fejlettségét, lassan felépül a szocializmus, s már csak néhány lépés és megteremtjük a „munkaalapú társadalmat”, melyben mindenki a szükségletei szerint részesülhet a kommunizmus javaiból. Bár a szüleinket csak háromévente, néhány dollárral a zsebükben engedték nyugatra, hogy megnézhessék ezt a rothadást, közben viszont bennünket túszként itthon tartottak, nehogy eszükbe jusson azt a romló, túlhaladott rendszert választani. Nem is volt szándékuk. Édesapám haláláig a hazánkhoz való hűségre nevelt bennünket, bár kapott ajánlatot a nyugaton élő rokonainktól. Sajnálom, hogy én már nem tudtam ezt elérni a fiaimnál, de megértem a döntésüket.

Az évtizedes hanyatlás és vesszőfutás után Csongrádon és a város térségében is célszerű lenne összpontosítani a sokszor hangoztatott összefogásra, a közös és összehangolt cselekvésre. Ez idáig azonban inkább még olyanok között is a távolságok nőttek, akik korábban beszélő viszonyban voltak egymással. Ebben nagy szerepet játszik a politikai hatalom megszédítő hatása, a féltékenység, a tehetségtelenség és a tehetetlenség, valamint a csalhatatlanságba vetett hit, továbbá a segítséget és a tanácsokat már jó évtizede rossz néven vevő városvezetések. Az a tévképzet, hogy aki a politikai szélforgás következtében hatalomra jutott, az egyúttal olyan tudás birtokába került, amely a problémák megoldására egyedül is képessé teszi.

Minden esztendő elején célszerű mérleget készíteni. Ezt magam is évről évre megteszem, de idén nem személyes alapon, s nem éves szinten, hanem az életünk egy jelentős szakaszát tekintem át – a rendszerváltástól napjainkig.

A Krisztus születéséhez számított 2013. évbe léptünk. Az évváltás idején a közéletben – szokás szerint – hazugságok sora rétegződik egymásra. Az egyik oldal a gazdasági fellendülés, az új államigazgatási szerkezet és az alkotmányosság működési sikerének megjövendölésére törekszik. A másik oldal – felrúgva az utolsó „háború előtti békeév”, azaz a választások évének szabályait – epekedve várja, hogy nyugati apanázzsal megtámogatva, „népfrontba” tömörülve nekironthasson a magát jobboldalinak, értékeit konzervatívnak mondó kormányoldalnak.