2019. július 16., kedd.       Köszöntjük névnapjukon Valter nevű olvasóinkat.  Holnap Endre és Elek napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Ellopott életek – Az elszalasztott lehetőség

Hírek - Szubjektív

Minden esztendő elején célszerű mérleget készíteni. Ezt magam is évről évre megteszem, de idén nem személyes alapon, s nem éves szinten, hanem az életünk egy jelentős szakaszát tekintem át – a rendszerváltástól napjainkig.

1988-89: harminchárom évesen magam is nagy izgalommal készültem az elkerülhetetlen változásokra. Szinte forrt a levegő, alakultak a különféle pártok, fórumok és szövetségek. A huszadik század vége olyan esélyt adott nekünk, amit az ország, a nemzet ezeréves történelme során nem sokszor élhettünk át.

A 1990. évi választáson a szavazók többsége az MDF-KDNP-FKgP koalíciót segítette kormányra. Pillanatok alatt kiderült, hogy fontosabb volt számukra a hatalom megragadása, mint az ország sorsa. Aztán az elmúlt huszonhárom év alatt az is kiderült, hogy az egymást váltó kormányok – MSZP-SZDSZ, Fidesz-FKgP-MDF, majd az MSZP-SZDSZ-variációk, s most a FIDESZ-KDNP (?) és kormányzó többségeik – nem mérték fel a világ helyzetének változását, alkalmatlanok voltak arra, hogy olyan érdemi változtatásokat véghezvigyenek, amelyek az országban a hatékonyságot növelték volna. S mára bebizonyosodott, hogy nincs olyan felkészült politikai, politikusi erő, elit az országban, amely végre is akarná hajtani az ország modernizálását.

A magyar értelmiség nagy bűne, hogy eközben hallgat. Vagy beáll a bégetők, helyeslők sorába, vagy csendben, jobb esetben semlegességet színlelve, esetleg nyíltan ellendrukkerként várja a teljes összeomlást, ami az elhúzódó a világgazdaság erőviszonyainak átrendeződése, továbbá az alkalmazkodóképességünk hiánya miatt be fog következni. Az összeomlás – mint a háborúk – az egyes embernek (csoportoknak) hozhat akár gazdasági felemelkedést is, de a társadalom számára katasztrofális következményekkel járhat.

Szomorú, hogy a most kétharmaddal rendelkező koalíció inkább egy huszadik század eleji-közepi hatalom-koncentráció végrehajtását tartotta fontosabbnak, mint a nagy elosztórendszerek hatékonnyá alakítását. Teljesen nyilvánvaló volt már a rendszerváltás idején is, hogy az aszociális jóléti rendszer – amely kialakult 1957. és 1989. között – nem tartható fenn. Nem tartható fenn az öregségi nyugdíj, a korengedményes nyugdíj és a rokkantnyugdíj rendszere, az elavult és alacsony hatékonyságú oktatás, és az egészségipar sem. Nem alakult ki megfelelő rendszer a munkanélküliség és az etnikai probléma kezelésére sem. Amihez pedig hozzányúlt, azt rosszul, kapkodóan, felkészületlenül és előkészítetlenül tette. Erre a napjainkra a felsőoktatás átalakítása, s az akörül kialakult, már-már követhetetlen nyilatkozathalmaz a legeklatánsabb példa.

Sajnálatos, hogy a ’80-as évek végén végbement spontán privatizáció, majd az MDF vezette élelmiszeripari privatizáció, az MSZP által intézett energiaszektor-privatizáció, majd az első Fidesz-kormány mezőgazdasági privatizációja mind-mind rossz irányba sodorták a nemzetgazdaságot, sőt, egyre kiszolgáltatottabbá is tette azt. Erre már csak egy lapáttal tett a 2002-ben megalakult MSZP-SZDSZ-kormány kétszer száznapos programjának végrehajtása.

Elhibázott volt – és ma is az – az országos ipari parki koncepció, mert azokba jobbára csak elavult technológia és alapszintű ipar költözött. Így lettünk alacsony bérszínvonalon tartott „össszeszerelő-ország”. Elképesztően keveset fordítottunk a kutatás-fejlesztés (K+F) előmozdítására. Hiába mondjuk, hogy autóipari centrummá váltunk, Magyarországon az autógyártással kapcsolatosan semmiféle innováció nem megy végbe, hiszen a K+F az anyaországban van (hazánk esetében Németországban). Az ipari parkjaink kihasználatlanul nyelik el a forint milliárdokat.

A 2002. utáni ígérgetés-háború pedig olyan demagóg és leegyszerűsítő volt, s a végrehajtása olyan káros, amely Magyarországot a gödör aljára lökte. S amikor azt hittük, hogy már nincs lejjebb, akkor jött egy olyan unortodox gazdaságpolitika, amely minden realitást nélkülözve még tovább növeli a leszakadásunkat, s mára a húszéves Szlovákia minden mutatójában – még a labdarúgásának hatékonyságában is – előttünk jár.

Az iskolarendszer túlterjeszkedő és lassan reagáló, túlspecializált, így éppen azokat az általános műveltségi elemeket hanyagolja el, amelyek megalapozhatnák a későbbiek során bármilyen szakma magas szintű elsajátítását, vagy a gyors és hatékony pályakorrekciókat, a munkaerő gyors és érdemi reagálását a piac változó kívánalmaira.

Az egészségügyben rögzültek a ’30-as és az ’50-es évek között kialakult állapotok, félfeudális rendszerek. S ezek nem engednek érdemi változtatást, miközben e téren a technika és a technológia olyan gyorsan változik, hogy az ilyen szétterített módon nem finanszírozható.

A közlekedési infrastruktúra is jelentős akadály. Nincsenek korszerű vasútvonalaink. Nincsenek olyan autópályáink, amelyek az ország érdekét szolgálnák. A későn, rossz minőségben megépült pályákat ugyan a mi pénzünkből létesítették, de nem nekünk, hanem a nyugat-európai piacokat kötik össze úgy a Balkánnal, hogy Magyarország területén sem üzemanyagot vételezni, sem pihenni nem kell megállni annak, aki keresztül akar rajtunk robogni. És keresztül is robognak. A legfontosabb elem, a sugárirányú autópályákat összekötő gyűrűk nem épültek meg. Legfőképpen a „Budapest vízfejet” csökkentő, Szombathelytől Záhonyig tartó déli pálya hiányzik.

Az uniós forrásokat olyan látszatberuházásokra használtuk fel, amelyek nem teremtettek új munkahelyeket. Időlegesen biztosítottak munkalehetőséget primitív munka végzésére, Nyugat-Európából származó látványanyagok felhasználásával (főterek, szökőkutak, látványfürdők), ezek működtetése és fenntartása további forrásokat von el a nemzetgazdaságból, s érdemi gazdasági növekedést nem eredményez.

A KKV-szektor megerősítésére tett minden kísérlet kudarcba fulladt és fullad ma is. A KKV-k még beszállítókká sem képesek válni, így kiszorulnak az idetelepült összeszerelő üzemek beszállítói közül is. Az innováció területének itt kellene a legerősebbnek lenni, ezzel szemben a hazai K+F ebben a szektorban szinte kimutathatatlan. Ez a szektor tőkehiányos, és a hitelezés, valamint a bankrendszer összeomlása (összeomlasztása?) miatt a helyzete kilátástalan. Az ország gazdasági leépülésének ez az egyik fő okozója.

Az elmúlt 22 év kormányai minden évben siránkoztak néhány mondatnyit az ország demográfiai apadásán, amely már a ’80-as évek vége óta megállíthatatlan. A gyermekvállalás támogatása – a szóvirágok ellenére – egyre kisebb mértékű. A lakásépítést nem a gyerekek száma alapján preferálták, hanem a szülők életkorához kötötték, nem ismerve fel, hogy a gyermekvállalás egyre későbbi életszakaszba csúszik. Az anyák támogatása nem megfelelő, a gyermekintézmények nem igazodnak – sem helyileg, sem működésükben – az anyák, a szülők igényeihez. Ezeket az állam nem megfelelő mértékben tartja fenn. Ha a szülők tarhálásán alapuló rendszer összeomlana, akkor be is lehetne zárni valamennyit, mert azokat sem az önkormányzatok, sem az állam nem képes fenntartani megfelelő minőségben, s a demográfiai igényekhez igazodó mennyiségben. Évente átlagosan harmincezerrel csökken az ország lakossága, ami – magyarországi viszonylatban – egy közepes méretű város eltűnését jelenti!

Az adatok között nem szerepel az a minimum félmillió külföldre vándorolt munkavállaló, akik így („szerencsére”!) nem roppantják össze a szociális rendszert, valamint a munkaerőpiacot. Sajnálatos, hogy ez a folyamat olyan erőteljes, hogy már nem csak az orvosok, s általánosságban az egészségügyi szakdolgozók elvándorlása okoz komoly gondot, hanem a szakácsoké, a felszolgálóké, az esztergályosoké, a gépszerelőké és az építőipari szakmunkásoké is. Nem értem például, ha az orvosokat és más diplomásokat tanulmányi szerződésekkel próbálja meg az állam – majd valamikor – itthon tartani, miért nem teszi ezt a nemzetgazdaság számára éppen olyan fontos szakmunkásokkal is? Vagy mégsincs ennyire szükség rájuk? Avagy a felsőoktatási röghöz kötés erőltetése csak egy demagóg eszköz a politika kezében?

A szakmunkások képzése sokszor költségesebb, mint az értéktelen diplomák gyártása. A papíripar fellendítésének vannak egyszerűbb módszerei is, mint a felesleges diplomák papírra nyomtatása. Ösztöndíjaknak lenne értelme, de megfelelő ösztöndíj-rendszert csak hosszú távú tervezéssel és működő gazdaságban lehet létrehozni. Ha esélye sincs annak, hogy belátható időn belül az európai átlagot elérő béreket kapjanak azok, akik hajlandóak tanulni – akik aztán itthon dolgozni is akarnának, s akiknek egyébként a szülei adófizetők, tehát valójában ők fedezik gyermekeik oktatásának költségeit –, semmiféle erkölcsi alapunk nincs az erőszakos itthon tartásukra. A nyomorra szerződtetni mégsem tisztességes dolog!

A demográfiai apálynak, az elvándorlásnak egy másik katasztrofális következménye a magyar ingatlanpiac, azon belül a lakáspiac összeomlása. A születések számának csökkenése, valamint az elvándorlás következtében tízezrével válnak feleslegessé és üressé a lakóingatlanok. A még lakott lakások fenntartása az egyedül bennük maradók számára jelent megoldhatatlan feladatot. S a túl nagy otthont esély sincs kisebbre cserélni, vagy az érte kapott összegekkel új életet kezdeni. Magyarországon a lakóingatlanok tulajdonosi szerkezete (90 százaléka magán-, 10 százaléka köztulajdon) miatt a lakosság mobilitása egyébként is kicsi. Az erőteljes túlkínálat miatt eladhatatlan ingatlanok tízezrei állnak – mindinkább üresen – az országban.

Aki az interneten végignéz néhány ingatlanhirdetési oldalt, az eladni szándékozott ingatlanok olyan bőségével találkozik, amilyennel még soha, ráadásul a laikus is könnyedén megállapíthatja, hogy az árak az újraelőállítási érték töredékét sem fedeznék. Ma egy ingatlanért kapható ellenértékért egy új ingatlan szerkezetét sem lehetne megépíteni. Az ingatlanpiac eltorzult. Egy Ózdon eladott 45 négyzetméteres panellakásért Győrben legfeljebb egy garázs, nyugatabbra legfeljebb egy kicsi lakókocsi vásárolható. Többek között ide vezethető vissza az ingatlanépítés, az építőipar, az azt kiszolgáló iparágak hanyatlása, összességében az egész ország gazdasági összeomlása is.

Ilyen helyzetben az államnak és az önkormányzatoknak kutya kötelességük lenne felvásárolni a lakásokat, s ezzel egyrészt kialakítani állami (önkormányzati) lakásállományt, másrészt élénkíteni a lakáspiacot, elősegíteni a mobilitást. (Tudom, az önkormányzatoknak még a villanyszámláikra sincs pénzük, tehát az első lépés alapvetően nem tőlük lenne elvárható.)

S így el is jutottunk a sok tekintetben érintett önkormányzati rendszerhez, amely a mai magyar gazdaság másik rákfenéje. Az önkormányzatok egyrészről „kiskirályságok”, másrészről „a templom egerei”, harmadrészről a „dilettantizmus melegágyai”. Nemhogy segítenének új politikusi elit kialakításában, hanem inkább konzerválják a kontraszelekción alapuló település- és országvezetést. A rendszerváltás után huszonkettő esztendő elteltével csalódottan, keserűen állunk a mérlegen, hiszen könnyűek vagyunk, sőt, európai- és világviszonylatban is könnyűnek találtattunk. Az ellopott lehetőség elvette sokmillió ember demokráciába, s a korszerű, hatékony gazdaságba vetett hitét. Ismét elveszett egy generáció élete, s éppen most ássuk alá a következő generációk jövőjét is!

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés