2019. szeptember 15., vasárnap.       Köszöntjük névnapjukon Enikő és Melitta nevű olvasóinkat.  Holnap Edit napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Történelem elfekvőben - Múltképeink meddő párviadalai

Hírek - Szubjektív

A magyar közvélemény-kutatásoknak azon kérdésére, miszerint „Ön kit tart a huszadik század legnagyobb, legsikeresebb magyar politikusának?”, a gondolkodni próbáló ember számára egészen elképesztő válaszok születnek. Sokéves tendencia alapján jól körvonalazódik, hogy a magyar emberek fejében úgy látszik, gond nélkül megfér egymás mellett a képzeletbeli dobogó tetején Károlyi Mihály és Tisza István, Horthy Miklós és Bethlen István, továbbá Gömbös Gyula és Szálasi Ferenc, Kádár János és Nagy Imre. Pedig e politikusok történelmi szerepének mibenléte mindmáig közel sem kiforrott. Ráadásul, ha a történelem látószögéből egyénenként, vagy az itt felállított párokban vizsgáljuk őket, ordító ellentmondásokra lelünk, s így az összehasonlíthatóság mibenléte is relatívvá, kérdésessé válik.

A magyar huszadik század története során aligha találunk olyan alakot, akinek teljesítménye és életműve, tevékenységének hasznossága a kormányzott közösség szempontjából ne lenne vitatható. Az egyes krízishelyzetekben megnyilvánuló tettmechanizmusok feltárása nagyban segíti az adott történelmi személyiség történelemformáló erejének feltárását, segít árnyalni a képet karaktere egészéről. Ez természetesen a történettudomány művelőinek a feladata (lenne). A nyilvánosság beszédmódja, a politikai-közéleti igények és az értelmiség egy részének évtizedek óta tartó permanens árulása folytán azonban ez közel sem oly egyszerű. A XX. század személyiségei ugyanis a politika célkeresztjébe kerülve a szimbolikus tér tematizációs hatalmának részévé válnak, és ezáltal válnak a mindenkori politikai igényeknek hivatkozási alapjaivá. A történelmi személyek-események karanténba szorulása szinte lehetetlenné teszi a többé-kevésbé objektív szemléletmód szerinti interpretációt, melyet minden értelmiséginek magáénak kellene vallania.

Az elmúlt két évtizedben – különösen az ezredforduló utáni időszakban – egyre feltűnőbb a magyar történelem átpolitizáltsága, s a különféle szellemi hátországok szimbolikus tereinek összecsapása. Ez azonban közel sem a hiteles tényfeltárást, s a történetileg hiteles arcképek megrajzolását tette lehetővé, sokkal inkább teret adott a közgondolkodásban a berögzült, történetileg irreleváns sémáknak. Mivel az igényeket a politika szabja meg, az ennek megfelelően válogat is a „noha tényekkel” alátámasztható, de neki kedvező történelemképek közül. Így a történész, s a kutatott eredményei is a közélet alacsony színvonalának, valamint a politikai érdekeknek esnek rendre áldozatul. Aki pedig a „nyilvánosság zsarnokságával” nem kompatibilis, annak az eredményei alighanem a fiókban maradnak. Ez lényegében az elmúlt fél évszázadot uraló „udvari, pártos történetírás”, valamint a hol szükségből, hol önkéntelenül is megalkuvó értelmiség máig le nem vetkezett öröksége. Mint ahogyan az egykoron a pártvezetés által felülről kért, levezető szelepekként funkcionáló és figyelemelterelésnek szánt akadémiai (ál)viták is (író-vita, filozófus-vita, nemzet-vita, Mohács-vita, magyar alkat-vita). Az egymással való párbeszéd és a lehetséges közös alapok kijelölése helyett mintha két évtizede az egyes történettudományon belüli jól körülhatárolható „szubkultúrák” is ezt folytatnák tovább. Érdekes kérdés persze, hogy a húsz éve próbálgatott relatíve szabad közbeszéd színvonalát, mögöttes tartalmát tekintve létrejöhetnek-e egyáltalán a magyar történelem kontextusainak megértésére, felvázolására szolgáló közös alapok, vagy pedig e tekintetben is megmarad a „két Magyarország”.

A képzeletbeli dobogóra helyezett személyek halmazát látva bizony elkerekedik az ember szeme. Mit őriz meg a mai közemlékezet a huszadik századi nagyjaink (?) tetteiből? Mely szempontok a fontosak a hétköznapi polgár döntésének kialakításakor? Mi ugrik be először egy átlagos műveltséggel rendelkező magyarnak, ha Kádár János és Nagy Imre nevét egy lapon, esetleg egymással összevetésben említik? Kinek köszönhetőek a Horty-rendszer sikere és kudarcai? Komoly belső ellentmondások feszülnek bennünk politikusaink megítélését illetően.

Az átlagpolgár véleményét alapvetően személyes vagy a családból, a közvetlen emberi kapcsolatokból származó emóciók, klisék, s döntően a politikai érdekek által generált kommunikatív emlékezet formálja.

A magyar történettudomány minden hiányossága ellenére komoly forrásfeltárást végzett. Megjelentek olyan monográfiák, biográfiák, melyek szakmai szempontból mutatják be az életműveket, sokféle nézőpontból. A mindennapi megélhetés gondjaival küszködni kénytelen állampolgár azonban a megismerés és ismeretbővítés e bonyolult útja helyett már-már értelemszerűen választja a tömegmédiában megfogalmazódó átpolitizált történelemképeket, s a politikai kurzusoktól, széljárástól függően piedesztálra emelt múltbéli alakot a maga idoljául. Akiket általában azonosít is azon politikai oldal vezetőjével, akiben éppen hisz.

A több évtizedes kényszerpihenőre ítélt magyar jobboldalnak az állítólagos rendszerváltoztatás után politikai karaktere, koherens történelemképe, és világos értékek melletti elköteleződése nem igazán alakult, alakulhatott (!) ki. Ezt a belső törésvonalak, valamint az objektív feltételek egyaránt gátolták. A mai közgondolkodást ugyanis nagyban formálja a baloldal ellenfeleire alkalmazott antifasiszta népfrontkoncepció-modell, melynek summázata: aki a múltról és a világról nem a balliberális értékrendszer mezsgyéin belül kíván gondolkodni, az fasiszta, vagy legalábbis velük szimpatizáló kollaboráns. (Az „új moralizmusról” kiváló kötet jelent meg magyarul az egyébként köztudottan baloldali Napvilág Kiadó gondozásában, még 2005-ben, a címe: A rossz emlékezete, a jó kísértése)

A koherens történelemkép hiánya mellett az értékekben való bizonytalankodás is jellemző, mely nem kizárólag a balliberális véleménydiktatúra következménye, hanem bizonyos belső törésvonalaké is. Az identitásképzésre vállalkozó egyének és csoportok hitelessége az alapján vált meghatározhatóvá, hogy ki mennyire korrumpálódott, sározódott be a kommunista diktatúra évtizedei alatt. Így alakultak ki a „jó” és a „rossz” kommunisták.

Ma egy átlag jobboldali szavazónak nincs koherens történelemképe. A radikálisabbak gondolkodásának talpkövei az antikommunizmus (mégis érthetetlenül nagy a Kádár-nosztalgia bizonyos hangzatosan jobboldali körökben), s ennek fényében az 1945. előtti világ olykor kritikátlan imádata, valamint a rajongásig szeretett Horthy Miklós, mint a nemzeti érdekérvényesítés „non plus ultrája”. E három elem kifejezetten erős a szélsőséges erők táborában. A jóval halkabb, sajnos nagyon kevésnek bizonyuló értékkonzervatív számára persze a Horthy-rendszerről alkotott kép jóval differenciáltabb. Ők maguk inkább Bethlen Istvánt, Klebelsberg Kunót tartják méltánylandónak. Alig akad magát jobboldali értékrendűnek valló ember, aki Horthy Miklóst és rendszerét összességében negatívnak tartja. Horthy Miklós pozitív megítélése felerősíti az őt a későbbi évtizedekben követő politikusutódok morális és szakmai alkalmatlansága is.

Az utóbbi húsz évben szinte kísérlet sem történt egy bethleniánus konzervatív-liberális kormány-, társadalom- és gazdaságpolitika lényegi elemeinek megvalósítására, ami hosszú távon a manapság is fennen hangoztatott középosztály újrateremtését és egy értékelvű keresztény-keresztyén társadalom megalapozását jelenthetné. Arról nem is beszélve, hogy legfeljebb elhalásra ítélt zárványként léteznek azok a szervezetek, melyek anno a keresztény szociálpolitika és valláserkölcsi nevelés jegyében sokszor akár a Horthy-féle nagypolitika ellenzékeként léptek fel. Ehelyett az „egy a tábor, egy a zászló” jegyében, a baloldal ellenében (!) mára kialakult egy heterogén tömegpárt, mely magába olvasztott sokféle eszmét (kereszténydemokrata, keresztényszociális, nemzeti radikális, konzervatív), minek következtében profil nélkülivé, és „szómagyarrá” vált.

A baloldali (posztkommunista- és liberális) szavazók, politikai erők mindmáig Kádár és Nagy Imre (!) politikai-szellemi örökségének felvállalása között, lényegében különféle kommunizmus-víziók között őrlődnek. Sajnos úgy tűnik, a megújulásra képtelen baloldali szellemi holdudvar képtelen kiszabadulni a bolsevik hatalomgyakorlás, „vitakultúra” és értékrend fogságából. Észre sem veszik, hogy a maguk demokrataságára oly’ büszke kurafiak azon dilemmáznak, hogy melyik kommunistát (azaz a polgári demokrácia szisztémáját és értékeit tagadó politikust!) válasszák a huszadik század persona grata-jává. A sanyarú jelen utólag megszépíti a múltat, s feledteti annak a maga korában nyilvánvaló negtívumait. Ez az igazság pedig a Kádár-rendszer iránti nosztalgiában mutatkozik meg a korosabb középosztálybeliek, a nyugdíjasok, s meglepő módon a tömegmédia butítva nevelő hatása alatt felnőtt fiatalok részéről. (Igen komoly problémát jelentene az ország jövőjére nézve, ha a jövőjüket még itt elképzelő fiatalok számára egy diktatúra elfogadhatóbb lenne egy demokráciánál.) A mindent felülről váró, megtört gerincű, szolga-mentalitású magyar számára így válik Kádár János az önálló magyar út és a legvidámabb barakk szimbólumává, valamint a jövő politikusának ideáltípusává. Nagy Imre pedig a pillanat hősévé, a népéért feltétel nélkül küzdő tisztességes és hajlékony földosztó baloldalivá. Kádár János és Nagy Imre sajátos magyar útját és politikai jellemét azon elemi ténynél fogva sem lehetséges egy gondolati struktúrába helyezni, mert az előbbi az utóbbi hóhéra volt. Nem pusztán a fizikai, hanem a szellemi sorsát tekintve is. E szikár tény pedig kizárja kettejük összebékíthetőségét, s nyilvánvalóan ez, az eddig csak fű alatt kimondott tény a magyarázata annak, hogy minden erőfeszítés ellenére máig nem sikerült kettejüket együtt szimbólummá változtatni.

Lehet a két szekértábor között hidat verni? Talán nem is érdemes. Még a párbeszéd sem indult meg arról, hogy melyek legyenek a jövő Magyarországának értékei. Valamennyi véleményformáló erőnek meg kellene próbálni pusztán szenvtelenül, korrekten, de világos prioritások mellett kialakítani a maga múltértelmezését. A múlt alapos ismerete ugyanis elengedhetetlen feltétele a biztos és boldog jövőnek. Miképp Cicero mondta: a múltat nem ismerni annyi, mint identitásunkban gyermeknek maradni. Rajtunk áll, hogy a politika és maguk elfogultságai által felmaszkírozott múltbéli alakjaink a játszadozásaink során miképp kísértenek meg bennünket.

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés