2019. szeptember 18., szerda.       Köszöntjük névnapjukon Diána nevű olvasóinkat.  Holnap Vilhelmina napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Hópelyhek tánca

Hírek - Szubjektív

A kristályos kék égre távolról kúszott fel a nap, lagymatag melege azonban ma erőt sugárzott. Kemény szikrákat vetett vissza a fehér mindenség, szinte kihívóan várta a fényt ezen a napon. Karácsony reggel volt. Senki nem akart sötétet, nem akart ködöt, a szelíd szeretet melegére várt mindenki. A hó eleredt. Szép lassan, komótosan perdültek ki a hópelyhek az ég dunnájából, az egyre sűrűbb függöny szövőszékében táncoltak. Már mindent a fenséges fehér uralt. Hó úrfi vígan tekintett a fehér világba. Születésének napja volt ez, előtte állt az egész élet.

– Vigyázz! - figyelmeztette a fehér karöltő alatt megbújó fenyőág. – Nagyon rövid a ti időtök, használd ki ügyesen.

Hó úrfi csak kacagott, s társaival körkörösen kavargott a fehér forgatagban. Bódító mámorban égett, már-már szédült az ismétlődő tánclépések fehér hevében. Ha lentebb csúsztak, az enyhe szél szárnyán fentebb repültek. Aztán balra és hátra, majd jobbra és előre, ki is értette ezt, hiányzott az irány, nem is volt szükség reá. A közeli jégpályáról halk muzsika hangja szivárgott, az első mécseseket már meggyújtották. Ekkor lassan búcsúzni kezdett a nap, s a távolodó korong vörös mosolya egyre jobban kihűlt, érezhetően hidegebb lett. Az ajtók becsukódtak, ám a pislákoló ablakok mögött izgatott suttogások, halk neszek szűrődtek, ember és állat készült az est melegére. A titkok varázsos éjszakája következett. Hó úrfi mellett fejezte be csodás táncforgását Pehely, kit most sokan meg is tapsoltak. Fehér topánkát, csipkézett rövid szoknyát és szőrmés palástot viselt. A forgás egészen kibillentette, de mindjárt visszanyerte egyensúlyát. Fejét lányos zavarában lehajtotta, el nem pirulhatott. Folytatta a lassabb körtáncot.

– Vigyázz! Ha elpirulsz, ha érzelmeid felengednek, azonnal véged - figyelmeztette őt is egy zöld csipkés tuja, kinek finom, zöld erezetét már vastag, fehér bunda borította.

Pehely nem szólt semmit. Hó úrfi hirtelen eléje állt:

– Szabad egy keringőre, hölgyem? – hajolt meg udvariasan, s valóban, a távolról gyönyörű keringő dallamot hozott ide a csalfa szél.

Erre bizony nem lehetett nemet mondani. Hó úrfi udvariasan átfogta Pehely derekát, tenyerébe fogta szemmel láthatatlan ujjait, s a két törékeny fehér test tovaszállt. A zene csak szólt egyre, s ők hibátlan tartással, egyenes derékkal csak járták egymás után a hópelyhek táncát. Hó úrfi könnyedén repítette Pehelyt, aki észrevétlenül, nesztelenül hozzásimulva követte. Kis karját kecsesen, gömbölyű ívben tartotta. Elegáns tartása, kedves mosolya hogyne tetszett volna Hó úrfinak. Derekát oly elszántan, mégis finoman fogta, hogy eszébe sem jutott volna Pehelyt lekérni a tánc közben senkinek. Máskor Hó úrfi elengedte, Pehely pördült egyet, ám ujjuk erősen összetapadt, s a fehér gombostűfej újra egymáshoz vonzotta őket. Ha Pehely piruettezett, Hó úrfi minduntalan mély meghajlással fejezte ki bókját, miközben egyik kezét mellényszívére tette, de a másik kéz most sem engedett. Kis testük ismét egymásnak szegült, s lágyan osontak tovább a zene hangjain. A tömeg sűrűsödött, néha egymásnak ütköztek, de a nagy kavarodásban is megjegyezték egyesek a szép táncos pár látványát.

– Vigyázz! - szólalt meg harmadszor a barna toboz, ki fejét a nagy fehér hólepel alól csak egy pillanatra dugta ki. – Ne érezz, maradj meg a kék hidegében, mert a meleg felhevít, életed oltja ki, ami úgyis rövid.

Késő volt. Hó úrfi és Pehely törékeny teste már a táncban végleg összefonódott, szívüket piros szerelem borzolta. Fehérségük fakult, egyre jobban érezték a könnyedség helyett a nehéz fáradtságot. A forgatagban egyre mélyebbre kerültek, s már a szél szárnyán sem tudtak visszakapaszkodni.

– Szeretsz? – nevetett Hó úrfi.

– Igen. Ezért születtem, úgy látszik - válaszolt csendesen Pehely, s már annyit fogyatkozott, hogy erősen bele kellett kapaszkodnia Hó úrfiba.

Tartósan lefelé haladtak, a tánclépéseket már elhagyták, a tömeg sodorta inkább őket. Néhányan még mintha ráismertek volna a szép párra, de a kavargásban végleg eltűntek.

– Mindegy már! Úgysem tudnak rajtuk segíteni! Mi megmondtuk előre - búgta valahol a közelben egy fenyőág, de már csak sejteni lehetett, hogy kezdetben zöld ruháján fehér karöltőt viselt, mert az rég eltűnt a mindent elöntő fehérségben.

Közben Hó úrfi és Pehely már a fehér föld felé közeledtek, látszott, hogy a tánc véget ér. Annyira összeforrtak és megfogyatkoztak, mintha eggyé váltak volna, nevezhetjük őket akár Hópehelynek is. Csak szerelmük nem hagyott alább, sőt egyre jobban átmelegedtek, már-már égtek, a hidegség világából örökre száműződtek.

Lent egyre több ház ablaka fénylett, az egyik ablakot éppen most nyitotta ki egy kisfiú. Odabent a sarokban gyönyörű karácsonyfa állt, csupa díszben pompázott. A fiú a várakozás örömének melegét szellőztette. Hirtelen kinyújtotta a tenyerét, s elkapott egy érdekes hópelyhet.

– Piros! - szaladt az olvadó kis hidegséggel a karácsonyfa felé.

A piros cseppet ráfújta a tűlevélre, az nedvével ott megtapadt, s már senkinek sem volt látható.

– Nahát! Nem is hallottam még piros hóról, hiába mondják - csukta be a hidegedő ablakot.

Honnan tudhatta volna, hogy az egyik legszebb karácsony estéje valaha Hó úrfinak és Pehelynek adatott.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés