2019. november 19., kedd.       Köszöntjük névnapjukon Erzsébet nevű olvasóinkat.  Holnap Jolán napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Tudásalapú gazdaság és társadalom vs. tömegoktatás

Hírek - Szubjektív

Ma, amikor a diákok az utcán próbálják érvényesítni az őket követő generáció érdekeit. Ma, amikor az állam bekebelezi az alap- és középfokú oktatást. Ma, amikor az állam igyekszik „mindenható csápjait”(?) az élet minden területére kiterjeszteni és rátelepedni a „kiskorúsított” társadalomra. Ma, mikor a magyar gazdaság lejtmenetben van (hogy finoman fogalmazzak), ideje szembe néznünk az eddig keservesen és költségesen működtetett alapvető rendszerek működésképtelenségével és fenntarthatatlanságával. Ezek közül talán az egyik legfontosabb az oktatásipar. Persze, nem elhanyagolható az egészségipar és a „szociális gondoskodásra” telepített ágazatok és a kultúra világának áttekintése sem. De most maradjunk az oktatásiparnál.

A HVG-ben csütörtökön jelent meg Solymosi Frigyes professzor tollából egy, a tudomány szerepének a társadalom és a gazdaság fejlődésében betöltendő szerepéről írott cikk.

Nem ismételgetném az általa ismertetett adatokat, bár nem lehet elégszer leírni, hogy az általunk GDP-arányosan K+F (kutatásfejlesztés) céljaira fordított összeg nagysága, illetve kicsinysége ma ismét félgyarmati országok szintjére lök bennünket. Nem hogy a gazdasági növekedés beindítását nem teszi lehetővé, de még a gazdaság zsugorodásának megállítására sem elegendő.

Ilyenkor célszerű megvizsgálnunk, hogy csak a tudós elmék képzésére és alkalmazására nem fordítunk elegendő forrást, vagy a más területeken elpazarolt, elaprózott források akadályozzák ezeknek a területeknek a fejlesztését is?

Régóta tudjuk, hogy a tömegtermelés nem minőségteremtésre szolgál, hanem az egyre sokasodó igények minél gyorsabb és alacsonyabb szintű kielégítésére. Számos példát látunk erre az áruféleségek között, de a kultúra területén is.

Ma az oktatásipar ennek a célnak az elérésére rendezkedett be, és emiatt nem tudást, hanem papírt (oklevelet, bizonyítványt) gyárt és ad a rendszerből kilépők kezébe. Szomorú tapasztalat, hogy a frissen érettségizettek egyre kevesebb, szinte a mindennapi élethez sem elégséges tudással rendelkeznek és a diplomák zöme sem jó semmi másra, mint hogy mosogassanak vele Londonban. Ezek a papírok éppen olyanok, mint az eldobható tányér.

(S persze ha tovább vizsgálnánk az LLL (Life Long Learning) folyamatokat, akkor is éppen erre az eredményre jutnánk. Nem a megszerzendő vagy megszerezhető tudás a lényeg, hanem az, hogy akik ezeket az oktatásipari képzéseket szervezik, jól éljenek belőle!)

Hol tévesztettünk utat?

Az ma már nem vitatható, hogy a hagyományos értelemben vett alapoktatás, az általános iskola 6-8 osztálya semmire sem jó, és semmire sem elegendő. De lehetne! Megalapozhatna olyan tudást, amely elegendő lenne a középiskolai továbbtanuláshoz, vagy egy szakma magasszintű elsajátításához. Hogy ez nem így van, abban maga a rendszer a hibás. Az általános iskola alsó osztályaiban nem hagy időt a gyerekeknek az alapszintű készségek: írás, olvasás, számolás, helyesírás elsajátítására. Az egyik leggyakrabban elhangzó felszólítás a mai pedagógusok szájából a „gyorsan” szó. Nem a „jól, pontosan, nyugodtan,” hanem a „gyorsan”! Így a gyorsan tálalt „nemtudás” gyorsan a feledésbe merül. Tehát már az alapoknál elrontunk mindent.

S innen már egyenes út vezet az egyetemeken szövegértést tanítani próbáló professzorokig, a jegyzetelés nem tudásáig, alapvető természet- és társadalomtudományi ismeretek hiányáig. A félműveltek tömegéig.

Mitől lenne itt tudásalapú a társadalom és a gazdaság, amikor a cél a gondolkodni és önállóan dönteni nem tudó tömegek termelése, akik egy villanásnyi reklám hatására rohannak új mobiltelefont vásárolni?

Más úton kell járnunk, mert utat tévesztettünk!

Az oktatási rendszerünk alapjaiban rossz, társadalom által alulértékelt, a még meglévő kevés elhivatott pedagógus fásult, napi megélhetési gondokkal küzd, zömében a tanítványainál jobban kiszolgáltatott, s egzisztenciálisan vagy élősködője a rendszernek, s – a számára elégséges szinten – szakmai felkészültség és hivatástudat nélkül vegetál. Őket nem is szeretem pedagógusoknak nevezni, ők inkább „iskolai alkalmazottak”. Feltehetőleg a hiba gyökere itt keresendő.

További probléma, hogy az intézménystruktúra most két ágra oszlik. Lesznek az állam által fenntartott, de vegyes finanszírozott (állam + önkormányzat), s az egyházak által fenntartott, de teljességgel az állam által finanszírozott iskolák – egyébként zömében önkormányzati vagy vegyes tulajdonú ingatlanokban. De nincsenek kellő számban magániskolák, mert ezek létrejöttét az állam nem preferálja, és sajnos fizetőképes kereslet sincs a fenntartásukra.

Ma lehetőség kínálkozna az önkormányzatok előtt, hogy rövidlátó szemléletüket félretéve megtartsanak egy-egy általános iskolát vagy gimnáziumot, illetve olyan saját fenntartású gyermekcentrumot (önkormányzati magániskolát) hozzanak létre, amelyben az igényeik szerint képezhetnék a jövőbeni értelmiségüket, a jövőjük helyi gazdasági és közigazgatási szakembereit, a jövőjük elitjét, akár még úgy is, hogy a tehetséges gyermekek ösztöndíjban is részesüljenek.

Sajnos, ma az önkormányzatok – jórészt a saját felelőtlen és rövidlátó gazdálkodásuk miatt –anyagilag képtelenek erre, hiszen az elmúlt 20-22 év alatt felélték a következő tíz évük lehetőségeit is. Pedig inkább erre kellene áldozniuk, mint bizonyosan további veszteségeket és hiányt termelő élmény- és termálfürdőkre, saját médiára, és sajátos politikai tőkéből egyéni pénzügyi tőkefelhalmozásra.

Alapvetően hibás az a szemlélet, amit mostanság sugallnak, mely szerint a „munkaalapú társadalom” kora következett el, egyrészt azért, mert a modern társadalmak mindig valamiféle munkavégzésen alapultak, másrészt az sem elhanyagolható szempont, hogy értelmes, az emberiség számára hasznos dolgot kell előállítani, fenntartható módon. A faleveleknek az utca egyik oldaláról a másikra söpörtetése, vagy felesleges műanyagfigurák összerakatása és széjjelszereltetése inkább káros, mint hasznos az egyén és a társadalom számára is. Márpedig a mai termelési struktúrában a felesleges dolgok tömegét állítja elő a munkát végzők jelentős része, még ha arra van is „elbódított” fizetőképes kereslet. S közben látható, hogy a munkaképes korú lakosságnak csak töredéke képes olyan munkához jutni, amelyből meg is tud élni. Amennyiben a magyar gazdaságot a lehető leggyorsabban nem állítjuk át a magas hozzáadott értékű, a K+F-en alapuló innovatív termékek gyártására (például magasan feldolgozott élelmiszergyártásra), akkor végleg leszakadunk a világ fővonaláról, és valóban egy félfeudális, félgyarmati perifériára szorított ország leszünk, és siránkozhatunk rossz sorsunk alakulásán – a köldökünket nézve.

Felgyorsult a munkaerő-áramlás, s tranzit-, illetve startországgá változtunk. A komoly társadalmi ráfordítással kiképzett, piacképes tudással rendelkező kisebbség már elment (orvosok, közgazdászok, kutatók). A piacképtelen felső- és középfokú végzettségűek pedig Nyugat-Európa új cselédségét adják, „mert mégiscsak jobb a fehérbőrű keresztény cseléd, mint a muszlim, vagy a hindu, esetleg a színesbőrű.” A hazai források jelentős részét arra használjuk fel, hogy nagy ráfordítással magasan képzettnek tűnő, de nem szakképzett szobaasszonyok, felszolgálók és mosogatók hada álljon a legfejlettebb nyugat-európai országok rendelkezésére.

Meggyőződésem szerint ebben a formában a tömegoktatás nem tartható fenn. Az oktatás alapjaiban szorul átalakításra. A tömegtermelésről célszerű lenne áttérni a differenciált oktatásra, s a valódi tehetséggondozásra. A „gyorsan” felszólítást célszerű lenne a „jól, pontosan, nyugodtan, szépen” szavakra cserélni. Persze ezek a fogalmak nem csak a közoktatásban alkalmazhatók és alkalmazandók.

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés