2019. szeptember 18., szerda.       Köszöntjük névnapjukon Diána nevű olvasóinkat.  Holnap Vilhelmina napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Fogságba szorult jövendő (2.) – A „majdnem-ország”

Hírek - Szubjektív

A mindenkori hatalmi rendszernek ma is alapvető érdeke, hogy független és felelős gondolkodású konstruktív hazafiak, állampolgárok helyett szellemi kiskorúságban tartott alattvalókat termeljen ki magából. S mi tagadás, a társadalom fogékony erre. A „lényeglátó realisták” – az uralmi elit hatalomhoz való görcsös ragaszkodása miatt, és a társadalom megvezetettsége okán – a közbeszéd páriáivá váltak, boldogulás híján nekik az emigráció lesz az osztályrészük. A jelenség azért is veszélyes, mert gyakorlatilag a mai magyar társadalom önként és dalolva hajtja végre a jövője felszámolását, az országa mesterséges kiürítését. Teszi mindezt a fausti kísértés miatt, mellyel az államilag támogatott, s a magánfinanszírozású tudatipar, vagyis a média mérgezi. Az „ideális” állampolgár jellemzője: a szükségleteken messze túlmutatóan pazarló egyéni karrierépítő.

Miközben e bevett magatartásformával az egyén nem visel felelősséget a jövő generációi iránt, még fel is éli, el is tékozolja az ősei által létrehozott szellemi-fizikai javakat is. Így nem csak a saját jelenlegi élete válik földi pokollá (vagy anyagi javakkal körülvett komfortos földi mennyországgá?), s lesz lelkileg-szellemileg alacsony igényű és kiüresedett, hanem az egyének összessége, a kollektívum sem képes élhető világot teremteni magának. Ennek az önsorsrontó mechanizmusnak a szerkezete ma a hivatalos közbeszédben feltárhatatlan. Sőt, a jelenlegi értelmiség a számára is biztos megélhetést nyújtó rendszer kiszolgálásán munkálkodik, nem pedig a valós helyzet feltárásán, s valamiféle jövőbeli irány kitűzésén.

A magyar történelem és szellemi élet meghatározó alakjai (most csak Széchenyi Istvánt, Deák Ferencet, Jászi Oszkárt, Szekfű Gyulát, Bibó Istvánt, Németh Lászlót és Hamvas Bélát említeném) a huszadik század közepéig korszakos műveikben arra keresték a választ – mindnyájan a maguk módján, egymással is hol konstruktív, hol meddő vitákat folytatva _ , hogy miképpen siklott ki a mindenkori magyar modernizáció, s vált zsákutcává minden rossz „kiegyezésünk”, megalkuvásunk egymással, s a mindenkori birodalommal. Továbbá mi okozta azt, hogy nem tudunk túllépni a „szebb jövő” felépítésének egyértelmű gátjain, a rossz szokásainkon, valamint a társadalmi-gazdasági-állami struktúra gátjain. Alighanem mindnyájan egyetértettek abban – ismétlem, a sok vita ellenére - , hogy fajtánk sajátos hibái közé tartozik az önáltatás, a pártviszály, a valósággal való szembe nem nézés, s a kegyes hazugságokkal való megalkuvás, a „szalmaláng-természet”, valamint – ami korunkban a leginkább érezteti a hatását – a kontraszelektált magyar politikai elit és értelmiség.

Bibó István ír le egy nagyon fontos összefüggést az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című, sokhelyütt történelmietlen, koncepcionálisan torz esszéjében: „Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásban merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják.” Korunk permanens válságát látva alighanem nyugodt szívvel aktualizálhatjuk Bibó állításait. Közéletünkben túl sok a „jóindulatú hülye”, aki szakmai felkészültség híján, erkölcsi gátlások nélkül, karriervágyból hozzásimul a rendszerhez, s segít fenntartani annak hosszú távon romboló természetét, a közösség egészére nézve káros voltát. A „lényeglátó realisták” az uralmi elit hatalomhoz való görcsös ragaszkodása miatt – és a társadalom megvezetettsége okán – a közbeszéd páriáivá váltak, boldogulás híján nekik az emigráció lesz az osztályrészük, avagy az anyaország egy zugában – belső emigrációban, számkivetettként – a dicstelen halál jut nekik.

A kontraszelektált magyar elit (értelmiségi, politikai, gazdasági) önigazolást kénytelen keresni magának a tevékenysége és a létjogosultsága igazolásául. Ilyenkor feltűnően megszaporodnak a „nemzetiek” és a „demokraták”. Miképp Hamvas Béla írja: „És e földön az életet az dönti el, hogy ki fedi el a Te hiányából fakadó közönyt, és ki az, aki feltárja. Mert a haza az a nagy és szent hazugság, ami az egészet elfedi. Igen, ők a haza nagy fiai. Haza csak ott fontos, ahol nincsen közösség, a nemzet csak ott lobogó, ahol eltakarják, hogy nemzetről szó sem lehet, nincsen sem haza, sem nemzet, sem nép. Ez a nagy áltatás, amiben részt kell venni, különben föleszmélnének egyedüllétükre. És mi lenne akkor? Mi lenne, ha fölébrednének arra, hogy hazátlanok és néptelenek és nemzettelenek vagyunk. Ami közösnek látszik, az a közösségtelenség eltagadásából keletkezett nagy szólamok özöne. Így kell magát áthidalnia, hogy ha már nincs, legyen meg annak legalább látszata. Csak közösségben lehet élni, és ha nincs, a közöny fölé nemzetet és népet és hazát kell hazudni.”

Mint az elmúlt másfél évszázadban, a mindenkori hatalmi rendszernek ma is alapvető érdeke, hogy független és felelős gondolkodású konstruktív hazafiak, állampolgárok helyett szellemi kiskorúságban tartott alattvalókat termeljen magából. S mi tagadás, a társadalom fogékony erre. „Valljuk be, hogy mi nem a szabadságot kívántuk. Kényelmetlen lett volna, ha élettervét mindenkinek magának kellett volna megcsinálnia, és ezen felül még a tudat, hogy a csődért senkit se vonhat felelősségre. Így ez mégiscsak jobb. Készen kapott elvek és eszmék és rendszerek, amelyeken gondolkozni nem is ajánlatos. Receptek, legalább az orvost szidni lehet. Az államelmélet-írók teljes joggal tehetik fel a kérdést, kinek kell itt szabadság? Tegyük a fegyházat egyre elviselhetőbbé. És ha még jól is lehet lakni, mindenki meg lesz elégedve. Szabadság nem azért nincs, mert a politikus furfang az embert becsapja. Nagyobb rémület elképzelhető sem lenne, mintha valaki az embernek szabadságát valamely közeli pillanatban meg kívánná adni. Egész népek vonulnának önként koncentrációs táborba, nehogy maguknak kelljen elhatározni, mit is gondoljanak. Legjobb ilyesmit készen kapni, és a dolgokat úgy venni, ahogy vannak. Barátságos börtön virágos ablakokkal, parkokkal, mulatóhelyekkel, korcsmákkal és futballmeccsekkel, betegségbiztosítással. A probléma, amellyel a kor építőjének meg kellett küzdenie, a szabadság jegyében, s ezért rácsos ablakokkal, kerítésekkel, patentzárakkal és tilos feliratú táblákkal.” – írja Hamvas.

A magyar társadalom kommunizmus alatt lelkileg megtört döntő többségét – az állítólagos, pult alatt lejátszott rendszerváltás idején – nem a politikai rendszer megváltozása és a szabadságjogok, netán nemzetpolitikai érdekek érvényesülése érdekelte elsősorban, hanem az, hogy az életszínvonala tovább nőjön, s az élet minimális kiszámíthatósága az új rendszer keretein belül is megmaradjon a számára. Ez a magyarázata annak, hogy 1994-ben az „átvedlett régiek” (MSZP) és a „nyugati apostolok” (SZDSZ) – a látszólag többszörös ellentmondásokkal terhelt koalíciójukkal – tömegtámogatást tudtak szerezni, és ezzel egy bő évtizedre meghatároztak a posztkommunista demokrácia alapvonalait.

Mára egyértelmű lett, hogy a rendszerváltás kimondott és ki nem mondott hazug kompromisszumai csődöt mondtak: lassan elgondolkodhatunk azon, hogy mikor iktassuk be nemzeti ünnepeink mellé a „nagy magyar kapitalizmus áldozatainak emléknapját” a sok eladósodott, munkanélküliség és egyéb nyomor miatt tönkrement ember felesleges halálára emlékezve. A „jóléti rendszerváltás” hitelből finanszírozott hamis ígérete ellenére sem sikerült megteremteni a szociális biztonságot, a nemzeti vagyon tulajdonosi struktúrájáról – vagyonleltár híján – fogalmunk sincs. A munkabérek – vásárlóerő szempontjából – az 1970-es évek szintjének felelnek meg. A hazugnak bizonyuló törekvések dilettantizmussal, magánérdekek szolgálatával terheltek, s emiatt szükségszerűen kudarcra kárhozottak. A „görénykurzusok” az évről évre alacsonyabb színvonalú, elhasználódott megmondóembereikkel jöttek és mentek. A társadalomnak mára elege van abból a diskurzusról, melyről érzi, hogy nem róla szól, nem az övé.

A problémák diagnosztizálása, s a megoldáskeresés helyett ismét érvénybe lép a a hazugságcsapdába szorulás, valamint a féligazságok és az álmagyarázatok abszolút igazságokként való elfogadása. Minden gondunk a jelenlegi szövetségi rendszer létében van, mely gazdaságilag kifoszt. S a jó törekvéseinket – a fegyelmezés burkolt, olykor nyílt eszközeivel – a pozitív példa elkerülése érdekében blokkolja. Ezzel az állítással ma akár tömegtámogatást is lehet szerezni.

A mindenkori magyar elit miért engedte kiszolgáltatni nemzetstratégiai ágazatainkat? Miért adta át e javainkat a zsákmányszerző globális érdekköröknek? Miért lettek az ország állampolgárai a saját hazájuk bérlői? S ha már az aktív közreműködésünkkel eltoltuk/elárulták a közelmúltat, miért nem tanulunk a skandináv példából, vagy akár Széchenyi intéséből, miszerint nem a fennálló megváltoztathatatlant kell minden energiánkkal mozdulásra kényszeríteni, hanem helyi szinten koncentrálva kell az emberi-anyagi erőforrásokat, az önfenntartó helyi közösségeket, vagyis a „Kert-Magyarországot” megteremteni. A helyi társadalom – melynek ugyan erről érvényes tudása sajnos nincsen, hiszen a „kovászemberek” már elhagyták az országot, s a kontraszelekció miatt nincsenek a nép nyelvén értő, tudó felvilágosító „néptanítók” – miért nem tesz lépéseket ez iránt? Miért mindig az érdekcsoportoknak hisznek, s miért tolják maguk előtt a nyerészkedni vágyó emberek szekerét?

A jelen problémái történelmi tévedéseinkből és sikereinkből érthetőek meg. A válságok kialakulásához, s a sikertörténetekhez mindig két fél kell: a társadalom és az elitje. Persze kell a megfelelő nemzetközi környezet is, amellyel történelmünk során sosem volt szerencsénk. S kell mindkét fél részéről olyan közös nyelv, amellyel elbeszélhető a lényeg – bármennyire is illúziónak tűnik ez az elmúlt másfélszáz év főbb összefüggéseit látván. A történelem nem ismételheti önmagát, hiszen az utókor – átlátva a múlt egykori hibáit – már meggátolja a torzulást, s nem lép kétszer ugyanabba a folyóba – állítja John Dickson Carr történész. Kár, hogy ránk ez a törvényszerűség – úgy tűnik – nem igaz.

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés