2019. szeptember 18., szerda.       Köszöntjük névnapjukon Diána nevű olvasóinkat.  Holnap Vilhelmina napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Menni, vagy nem menni? – Ez még a kérdés?

Hírek - Szubjektív

Hónapok óta tartó sorozatokban számos esetet olvashattunk arról, hogy miért mennek el ma Magyarországról, s így Csongrádról is a fiatalok. Vagy miként kell a fogunkat összeszorítva – „tyúklépésenként” haladva – a jelenlegi gazdasági és politikai körülmények között megpróbálni itthon a lehetetlent. Már csak azért is hibás ez a szemlélet, mert közben mellettünk mérföldes lépésekkel haladnak el a versenytársak, nem beszélve a korábban is élenjárókról. Miközben folyik a minden racionális gazdasági alapot nélkülöző győzködés, javaslom, nézzük meg a tényeket is.

Naponta szinte tragikus adatok jelennek meg a különböző statisztikai és elemző intézetek jelentéseiben. Kiderült, hogy – miközben bár a foglakoztatás látszólag nő – amennyiben nincs az elmúlt tíz évben egyre erősödő elvándorlás, ma hazánkban a munkanélküliség elérte volna a kritikus 20 százalékot , a 18-26 éves korosztályban, s a 45 év felettieknél még ennél is rosszabb lenne az arány, meghaladná a 30 százalékot is. Ez a helyzet az ország háromnegyedét kitevő Észak-Magyarországon, Alföldön és Dél-Dunántúlon még tragikusabb, néhány nagyváros kivételével megállíthatatlan az elvándorlás, a népességfogyás.

Azt is érzékelni kell, hogy a zömében értelmetlen látszattevékenységekről szóló közmunkaprogram csak a statisztika kozmetikázására jó, érdemben és tartósan nem oldja meg a foglalkozatás problémáit. Sőt, ezzel éppen az önkormányzatok és az intézményeik, s esetenként a vállalkozások élnek vissza. Régen bevett módszer, hogy a pedagógusok egy jelentős részét csak tíz hónapra alkalmazzák, a pedagógiai asszisztenseket – a törvény adta lehetőségeket kihasználva – három hónaponként (közmunkásként) cserélik, mint ahogy az óvodai dajkákat, s a technikai személyzetet is. De még az egészségügyi intézményekben is alkalmazzák ezt a módszert, ott is rendszeresen cserélgetik a nem szakszemélyzetet. Ami persze felvet különböző, törvényességi és etikai kérdéseket, s magának az elvégzett munka hatékonyságának és hasznosságának a kérdését is igen erősen feszegeti.

Jellemzően sikeresnek publikálják ezt a folyamatot, miközben ennél társadalomrombolóbb módon nem is lehetne ezeket a kérdéseket kezelni. Hol van itt az emberközpontúság? Hol tekinti itt az „állam” a maga polgárait egyenrangúnak?

Ez az állapot és eljárás semmiben sem különbözik az egykori rabszolga-kereskedelemtől. S még a pályázati rendszer sem. (Magam az elmúlt években 154 pályázatot adtam be, ezeknek 5 és 10 ezer forint között van a költsége. Így csak munka- illetve munkahelykeresésre közel egymillió forintot költöttem.) Az esetek többségében érdemi válasz nem érkezett, a meghallgatások – melyeken részt vettem – formálisak voltak, hiszen minden érdemi dolog kiderül a szakmai önéletrajzból. Így ez a rendszer egyrészről megalázó, másrészről költséges, és éppen azokat sújtja, akiket a „munkerőpiac” egyébként is kilökött magából. A 25 év alattiakat (a frissdiplomásokat), vagy az 50 év felettieket (férfiakat és nőket egyaránt).

A szomorú tények, miszerint ma már London a legnépesebb magyar városok között előkelő helyen szerepel, tény, hiszen több mint százezer kivándorolt honfitársunknak a brit főváros biztosítja a megélhetést. A Németországba irányuló elvándorlás idén 100 százalékos növekedést mutat. Csak az év első felében 47 ezren telepedtek le, vállaltak munkát Németországban.

Sok-sok mozgatórugó készteti a „mobil” korosztályokat és rétegeket hazánk elhagyására. Ezek között bizonyosan első helyen szerepel a fogyasztás generálta jobblétre vágyás, az anyagi bizonytalanság, a munkahelyek elvesztésének „Damoklesz kardjaként” lebegése, de nem elhanyagolható a politikai gyűlölet légköre, az országban uralkodó jogbizonytalanság sem. S természetesen általánosságban: a jövőkép hiánya!

Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy az egyre mélyebb recesszióba süllyedő országban esélye sincs annak, hogy a munkahelyek megszűnése és keletkezése közötti mérleg belátható időn belül pozitív szaldót mutasson. Magyarán: ma Magyarországon több munkahely szűnik meg, mint amennyi keletkezik, és ennek a folyamatnak még nincs vége.

A nagy elosztórendszerek, az oktatás és az egészségügy elkerülhetetlen átalakításának következtében a jövőben újabb feleslegessé váló orvosokról, egészségügyi személyzetről és állástalan pedagógusokról fogunk hallani. Mivel a versenyszférában a beruházási kedv nagyon régen látott alacsony szintre süllyedt, rövidtávon nincs is esély e tendenciák megváltoztatására. A kereskedelemben óriási méretet ölt a fluktuáció, naponta nyílnak és csuknak be hasonló profilú kis- és közepes méretű boltok, vendéglátó egységek. Fizetőképes kereslet híján e vállalkozások sorsa az indulásuk pillanatában megpecsételődik – egyéni emberi és családi tragédiák sorát indítva el.

Éppen ezért nem látok arra sem erkölcsi alapot, sem gazdasági okokat, hogy azt mondjuk a gyermekeinknek: maradjatok itt, miközben óriásira duzzadt világméretű migráció tanúi vagyunk.

Sőt, ha az említett félmillió aktív korú, de távozott munkavállaló ma itthon élne, akkora lenne a szociális feszültség az egymilliós aktív, dolgozni vágyó munkanélküli körében, hogy már évekkel ezelőtt társadalmi robbanás következett volna be. Ami persze legfeljebb hosszabb távon szolgálná (szolgálhatta volna) az ország érdekét.

Ma az elvándorlás a kukta szelepét is betölti: levezeti a társadalmi feszültségek egy részét, másrészről persze hosszútávon az ország tragédiája, s beállítható az elmúlt száz évben megélt négy nagy magyar kivándorlási hullám sorába – ötödikként.

Minden területen mérlegelnünk kell, hiszen állandóan azt halljuk, hogy a magyar munkavállalók és a magyar gazdaság nem elég hatékony. Elsősorban azért, mert a ’80-as évek közepétől az országot olcsó bérmunkára rendezték be, és ezen a tendencián a mai politikusaink sem képesek érdemben változtatni – s úgy tűnik, nem is akarnak. Még mindig sikerjelentések látnak napvilágot, amikor egy-egy multi-, vagy transznacionális cég összeszerelő üzemet létesít Magyarországon (pedig az üzemeikben a dolgozók a részfolyamatokat ázsiai szintű munkabérért, már-már éhbérért végzik).

Ameddig politikusaink nem ismerik fel, hogy az ország bajaira még rövidtávon sem jelentenek megoldást az „ipari parkokba” csalogatott – adókedvezményeik lejárta után távozó, bérmunkát végeztető – cégek, addig nincs sok esélyünk.

Magyarország az OECD országok között a K+F (kutatás-fejlesztésre) fordított összegek tekintetében hátul kullog, s még mindig milliárdokat áldoz a közművesített „libalegelőként” fenntartott, ipari parknak nevezett területek kiajánlására.

A felsőoktatás problémái is könnyedén orvosolhatóak lennének, ha a szakképzésben és a felsőoktatásban is bevezetnék az ösztöndíjrendszert (persze az csak prosperáló gazdaságban működik jól), amely révén a gazdaság szereplői előre tervezett módon teremtenék meg a saját értelmiségüket, a szakmai utánpótlást. S ez vonatkozik az állami és a helyi közigazgatásra, oktatásra, egészségügyre, a közfinanszírozott kulturális szférára is.

Nem vagyunk hatékonyak az oktatásban, mert még mindig az adminisztratív mennyiségi szemlélet dominál, és nem vagyunk hatékonyak a gazdaság más szereplői és területei esetében sem, mert a világpiacon, világpiaci áron eladható egységnyi termény/termék előállítási költségei között nem mindegy, hogy költségként egy-két, vagy tíz-húsz ember bére jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy amennyiben nagyságrenddel magasabb a fizikai élőmunka felhasználás, akkor nagyságrenddel kisebb az egy főre eső jövedelem (bér) is. Vagyis alacsonyabb a hatékonyság, s az rontja a többi munkavállaló esélyét is.

Természetesen, ha csökkentjük az élőmunka felhasználást, nő a munkanélküliség. Ez azért van így, mert a magyar gazdaság nem rendelkezik olyan másod- és harmad-szektorral, amely felszívhatná a munkaerőt. S nem rendelkezik olyan jövedelemtermelő képességgel, amely biztosítana akkora újra elosztható állami (közösségi) bevételt, amellyel a munkanélküli tömegeknek – és a koruk miatt a munkaerőpiacról kikerülteknek (nyugdíjasoknak) – olyan garantált jövedelmet lehet biztosítani, ami tisztességes, európai szintű életminőséget eredményezne. Noha épp ők lennének olyan fogyasztók, akik fenntartanák az elsődleges termelés szükségességét.

S ez egy ördögi kör.

Rövidtávon – ismétlem – sem erkölcsi, sem gazdasági alapunk nincs arra, hogy akár erkölcsi, érzelmi zsarolással is itthon tartsuk a dolgozni, s az elérhető európai életnívón megélni akaró embereket. De pillanatnyilag a gazdasági érdekünk is az, hogy mindenki ott keresse a boldogulását, ahol ennek a reális alapjai adottak lehetnek a számára.

Minden közösségi érdek mozgatórugója az egyéni érdek. Nem lehet az embereket közösségi érdekekre hivatkozva arra kérni, hogy az optimalizálható egyéni érdekükről, s a számukra éppen a fogyasztói társadalom által felkínált javakról és szolgáltatásokról mondjanak le. Ma Magyarországon az egyéni boldogulás lehetőségei nincsenek meg, és így a társadalmi szintű előrelépés sem realizálható.

Ma valakiből (ez világjelenség, tisztelet a kivételeknek) nem elhivatottságból lesz politikus sem, hanem jórészt azért, mert a párja (felesége), egy-egy családtagja arra ösztönzi, és viszonylag stabil megélhetést biztosít a számára – a köz kárára! Nagyon kevés az olyan politikus helyben, vagy magasabb szinteken, aki lemond a jövedelméről, s elhivatottságból, szolgálatként végzi a feladatát. Vagy a saját érdekeinek a „kijárójává” válik, vagy valakinek, esetleg valamilyen gazdasági érdekcsoport megbízásából (és pénzén) válik „kijáróvá”, s aközben még véletlenül sem képvisel társadalmi érdeket.

Ilyen helyzetben persze a megoldást sem egyszerű megtalálni, hiszen a magyar gazdaságot nem lehet egyik napról a másikra olyan magas hozzáadott értéket előállító gazdasággá alakítani. A nagy elosztó rendszereket nem lehet pillanatok alatt racionálisan működővé, finanszírozhatóvá és az igényeket kielégítővé tenni. Vissza kell térnünk az oly' kevésbé szeretett, s a NOSZF utáni 70 évben lejáratott marxi terminológiák használatához és újraértelmezéséhez, megértéséhez.

Meg kell értenünk, hogy csak a gazdasági alapok megerősítése, a K+F és az azon alapuló magas hozzáadott értéket előállító gazdaság képes jólétet hozni az országba. Ennek persze feltétele, hogy a tömegképzésről át kell térni a minőségi képzésre. Ez az oktatásipar teljes átalakítását kívánja. Emellett az egészségiparból ki kell szorítani az extraprofithajhász területeket, a technológiák robbanásszerű fejlesztésének vágyát. A modern egészségügy ugyanis a tömegek számára nem finanszírozható!

A szociális ellátási és a nyugdíjrendszer átalakítása is elkerülhetetlen. Az állam nem adhat – mert legfeljebb csak az aktív társadalom kiszipolyozásával lenne képes adni – differenciált nyugdíjat. Helyette jöhet az államilag garantált, a minimálbérhez kötött nyugdíj, de az már állampolgári jogon.

Újra kell értelmezni az értékteremtés fogalmát is. Példaként említem a háztartásban végzett munka leértékelését, illetve a gyermeknevelés megbecsülését. Az egyiket a társadalom egyáltalán nem értékeli hasznos munkaként, pedig az még a hagyományos gazdasági mérési módszerekkel (GDP) is értékelhető. A másikat olyan alacsony szinten értékeli a társadalom, hogy az a gyermekvállalástól is elrettenti a párokat.

Nagy a baj! De ha nem teszünk semmit, még nagyobb lesz! Az elvándorlásból adódó kontraszelekció miatt az alacsonyabb képzettségű, fizikailag és szellemileg gyengébbek maradnak itthon, s ennek jelei már most mutatkoznak. Illúzió arról álmodozni, hogy akik belekóstolnak a miénkénél lényegesen magasabb életszínvonalba, a megélhetés biztonságába, a politikai semlegességbe, majd később hazajönnek, s itt próbálnak új egzisztenciát teremteni. S ha az itthon nem megszülető gyermekek külföldön jönnek világra, még kevésbé van erre remény, mint ahogy a ’40-es években és az ’56 után elvándoroltak gyermekei sem térnek haza tömegesen.

Éppen ezért nem az elmenni szándékozókat kellene győzködni (zsarolni, röghöz kötni), hanem a maradókat megbecsülni. Bár nálunk mindig nagyobb „respektje” volt a „messziről jött embernek”, mint az itthoni, őszinte véleményt mondónak.

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés