A családi lehetőségek másik területe – mely révén hosszabb távon mérsékelni lehetne az elvándorlást – a munkára nevelés. Természetesen ne közvetlenül a munkába állás előtt kezdjük el. Mint minden nevelés, folyamat, egészen a születéstől kezdődően életünk végéig. Gyümölcse lassan, sokkal később érik be, minden nagyhatalom tudta ezt a történelemben.

Az utóbbi idők nem mutatnak jó képet erről. Általános, hogy a fizikai munka háttérbe szorul, szinte majdnem mindenki szellemi munkát akar végezni. Természetes igény, hogy a fiatalok minél tovább tanuljanak, diplomát szerezzenek. Ezt a folyamatot finanszírozni kell, s lássuk be, egyre jobban döcög a szekér – mind az állami, következésképp mind a családi háztartásokban. Ezzel párhuzamosan devalválódik az érettségi bizonyítvány, valamint a diploma – mondhatni túltermelés állt elő. Hiába tiltakozunk, tudomásul kell ezt venni, s vissza kell állítani a fizikai munka becsületét, érvényesülési lehetőségeit.

Mit tehet a család a munkára nevelés területén?

Sokat. Szigorúbb elvárásokat kellene felállítanunk gyermekeink felé. Mindig hozzáteszem, hogy tisztelet a kivételnek. Talán a legszűkebb területtel, a saját szobával kezdeném. Az általános rend tartása, heti egyszeri nagyobb takarítás teljesen elfogadható elvárás. A teljes lakás, ház karbantartása az egész család feladata. Nyugodtan be lehet vonni a fiatalokat minden háztartási munkába. A lányok segítsenek vásárolni, főzni, sütni, mosogatni. Régen is így volt ez, mert ez a rendje az életnek. Hasonló meglátásaim vannak a ház körüli munkákkal kapcsolatban is. A favágástól kezdve a kertészkedésig, különféle udvari munkákba be lehet fogni terhelhetőségének megfelelően egy fiatal fiút. Ezzel szemben ma az a divat, hogy dél tájban kelnek föl ifjaink, hacsak valami miatt nem csörög az óra a telefonon. Nagyon kevés fiatalt látok levelet gereblyézni, virágot locsolni, kertet ásni. Az is a divatok közé tartozik, hogy étkezés után az asztalon marad a csetres. A fiatalság élete nagy részét a számítógép előtt tölti, internet és mobiltelefon nélkül alig tudja elképzelni magát a világban. Az internetnek elsősorban nem a hasznos tudás és információmennyiségét használják ki. Nem olvasnak, a tévé szól. Ez az életforma éjszakába nyúló.

A mozgás hiánya fentiekből ered. Nemcsak a szervezett, napi testnevelés óra, edzés formájában lehet elképzelni az átlagember szükséges mozgását. Dr. Papp Lajos szívsebész világosan kifejti, hogy a legegészségesebb a szervezet számára az izzasztó munka (ami egyben méregtelenítés is), és az élet természetes rendjében ennek nem a fitnesz és welnesz-szalonokban kellene folynia. A munkára nevelés gondolatmenetét folytatva, ha napi életritmusunk a reális, földi és tárgyi tevékenységekhez idomulna, a test mozgása észrevétlen beépülne ebbe a ritmusba. Ugyanis fiataljaink sok tekintetben egy virtuális világban élnek, képzelegnek a fizikai terepen végzett munka helyett. Szokták mondani, ha valamivel törődöm, őrzöm, ápolom, gondozom, életem részévé válik. Érzelmi kötődés alakul ki irányába, következésképp nehezebb tőle megválnom. Felelősséget érzek érte. Én itt látom a nevelésünk hiányosságait, adott esetben annak csődjét. Miután a fiatalok nagyon kevés fizikai munkát végeznek, nem kötődnek a tárgyi világhoz, ugyan mi is késztetné őket maradásra, őrzésre.

Amikor pályaválasztásra kerül sor, nagyon fontos motiváció lehet a családi példa. A munkát végző apa és anya. A családi mezőgazdasági termelőmunkába, vállalkozásokba a fiatalok bevonhatók, magyar földet lehetni művelni, élelmiszert termeszteni, állatot tenyészteni. Ez semmivel sem alantasabb tevékenység, mint például kommunikáció szakon tanulni. Elcsúsztak az értékrendek. Régebben még iskolai keretekben is dolgoztunk az ifjúsággal földeken, s gyárakban folyó ipari munkavégzést is látogattunk. (Egy hetes szőlőkötözéssel megkerestük az autóbuszunk árát, ami elvitt és visszahozott bennünket, egy osztálynyi tanulót, a hegyvidéki nyaralás színhelyéről. Nem pályázatokat fogalmaztunk, a pénzünkért egyszerűen megdolgoztunk.) A családi példa fontosságát húzza alá, hogy régebben ismertünk dinasztiákat, cukrászokat, cipészeket, órásokat…, s „itthonban” gondolkodtunk, kétkezi tárgyi világunkban.

Szeretnék még szólni a kényelemről. Olvashattak már e rovatban az elavulás elméletéről. A tárgyakat ki kell dobni, újat kell venni. Eleve nem cél a hosszú élettartam, a használhatóság. A minőséget általában nem is tudjuk megvenni. Ezzel a szemlélettel – sok más cél mellett – szakmák sorát tettük félre. Nagyapáinkét. Az ifjúság nem becsüli meg tárgyait eléggé. Be kell menni a boltba, és újat kell vásárolni. De a kényelem másra is vonatkozik. Magasak az igények, a „fejlett és modern” iránt, ami a lehető legkevesebb terhet, verejtéket, mozgást, manuális tevékenységet vár el a felhasználótól. Kikíméli. Egy-két gombnyomás, még felkelni sem kell, hogy a tévét lekapcsoljuk. Kütyüket nyomkodunk kézfogás és beszélgetés helyett. Ez is oka egyébként a mozgásszegény életmódnak. Gyermekeink tehát kényelemre vágynak, csakhogy a kiszolgáló tárgyakat meg is kell vásárolni. Itt lép be megint az a nevelési kérdés, hogy kisebb kényelemben, ha úgy tetszik, nagyobb szükségben is meg lehet élni. Nagyanyáink meggyúrták a tésztát, a kapuban beszélgettek, és nem utolsó sorban a nagyobb kényelem és pénz diktálta hatalom reményében nem vágyakoztak, távoztak külföldre. Ez is egyfajta áldozatvállalás.

Nem egyedüli véleményem, hogy az emberiség történetében katarzisnak, érzelmi megtisztulásnak kell bekövetkeznie, hogy az emberi faj visszataláljon az univerzumban a neki megfelelő, emberi léptékű ösvényre. A megtisztuláshoz sokszor a szenvedés juttat el bennünket. Akik figyelnek, láthatják, hogy már erősen útban vagyunk, a szegénység és a sokfajta szenvedés egyre nagyobb méreteket ölt.

Végezetül azzal zárom gondolataim, hogy gyermekeink munkára nevelését hazai pályán, a valóságos világhoz, természethez, fényhez, mozgáshoz kötve kell folytatnunk.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.