2019. július 17., szerda.       Köszöntjük névnapjukon Endre és Elek nevű olvasóinkat.  Holnap Frigyes napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Országunk szándékos megrokkantása és népünk csendes kiirtása?

Hírek - Szubjektív

Hamvas Béla a következőket írta valamikor a ’40-es években: „De egyébként is, utókor! Nem lesz azoknak kedvük ahhoz, hogy papírral vesződjenek. Olyan idők következnek, amelyek minden múltat elfelejtetnek. Az emberekkel a múltat el fogja felejtetni a jelen - nem azért, mert nagyon boldogok lesznek, hanem éppen mert nagyon boldogtalanok, annyira, hogy senki sem tudja majd enyhíteni szenvedésüket.” Valóban csak saját gyarlóságunk és emberi tökéletlenségünk az oka, hogy nem tanulunk a múltunkból, avagy a „mindennapok szelleme” is felelős ezért – globális és helyi szinten egyaránt?

Mára a szűkebb-tágabb környezet történéseire felfigyelő emberek legjavának feltűnt, hogy szűkebb hazánk, a területében és identitásában is megcsonkított Magyarország történetének egyik legsúlyosabb válságát éli át, gyakorlatilag meghatározhatatlan ideje. A válság okairól eltérő, sokszor azonos gyökerű, bár következtetéseiben más narratívák léteznek. A válságot eredményező okok és annak „lefolyása” tekintetében szemernyi egyetértés sem mutatkozik, a lehetséges megoldásokról nem is beszélve. A tömegmanipuláció és tömeglélektan korunkban elsődleges formálója, a média folyamatosan válságról, csökkenésről, hanyatlásról informálja az egyszerű honpolgárt, s mindezt a demográfiai helyzettel, a nyugdíjak reálértékével, jövőbeli kilátásainkkal is kapcsolatba állítja.

A napról napra mesterségesen keltett tömeghisztériában (amit stílszerűen csak „hétköznapi életnek” nevezünk) nincsenek – hiszen nem is lehetnek – egészséges egyének, így egész és teljes családok, alkotó közösségek és civil társadalom sem. A probléma gyökerét a filozófia meghatározó, „nem reklámozott” iskolái abban látják, hogy az elmúlt néhány évszázadban az emberi létezés alaptermészete változott meg, mégpedig a hosszú távon destruktív, bár mégoly jó szándékú emberi tevékenység következtében. A modern világ kialakulásával megtört a vallásos gondolkodás (a keresztény értékrend) emberi elmékben meglévő vezető szerepe, kialakult az értékpluralizmus és az értékválasztás szabadsága. A társadalmi viszonyok (tulajdonviszonyok és uralomformák) egyre jobban „liberalizálódtak”, megszűntek a hagyományos családi szerepek, a patriarchális tekintélyelvűség meghaladásaképpen „nyitottá” vált a társadalom, divatos kifejezéssel élve megnőtt a mobilitás. Eszerint mindenkiből az lesz, akivé válni szeretne, hiszen az csak rajta áll vagy bukik. A természeti erőforrásokkal való gondos bánásmód szatíratéma lett, a minél nagyobb profit – a vele párhuzamosan keletkezett károk áthárításával, vagy figyelembe vétele nélkül – lett minden tevékenység célja, akár gazdasági, akár az emberi kapcsolatok terén. A mai nyugati civilizációban az emberek elenyésző része él már a klasszikus értelemben vett családban. A fiatal, korombéli generáció többsége – a jövő iránti felelősség nélkül – kultuszoknak és misztériumoknak hódol. Európát elözönlik a jóléti rendszerek előnyeit élvezni kívánó bevándorlók, miközben az európai népek mindegyike brutálisan hanyatló demográfiai mutatókat produkál, arról nem is beszélve, hogy a meglévő emberállomány minőségében és magatartásában szintúgy egy lefelé tartó spirálban van.

Miközben az új moralisták, farizeusok azt sugallják, hogy ez a lehetséges világok legjobbika, sajnálattal kell megállapítani, hogy e folyamatok hazánkban is lefutottak, s mára óriási gondokat eredményeztek – természetesen mindez jól megfigyelhető Csongrádon is. Senki nem kerülheti el a kor azon törekvését, hogy jótékonyan bevezesse őt az engedelmes fogyasztók világába, s a tömegoktatás, vagy a tömegmédia révén engedelmes állampolgárrá váljon. Aki ellenáll, azonnal abnormálissá, szélsőségessé válik. A mindennapok alaptermészete azonban – sajnos – az anyagi viszonyokon, emiatt az önzésen és a túlhajszoltságon alapul. Kultúra, szellem, zene és művészet – a többség szerint – az előző rendszerben oly’ sokszor megtaposott, és kollektív gyűlölet tárgyává tett „értelmiség” privilégiuma, haszontalan, „nem termelő tevékenység”. S ami nagyban így igaz, bizony igaz minden helyi viszonylatban is.

Kisvárosunk külsőleg ugyan még őrzi méltán híres szépségét páratlan természeti értékeinél fogva, de sajnos az elmúlt évtizedek következtében már nincs „észben és erényben” alkotni képes lehetséges vezető rétege, mely el tudná kormányozni az élet viharosan hullámzó vizein. Mindnyájan érezzük, hogy létünk tere belsőleg kiüresedett, városunk mai elitje cinikus, a jövő iránti tervezés tekintetében perspektíva nélküli, azaz felelőtlen a reá bízott közösség javaival. Hatalomról alkotott képük az általuk névben megtagadott múlt rendszer hatalmi technikáit tükrözi, abszurd módon személyi kontinuitást is vállalva azzal. Amikor egy volt polgármester kijelenti, hogy regnálása alatt ugyan nem értett ahhoz, amit csinál, de azt jó szándékkal tette, ez egy valódi demokráciában felveti a büntetőjogi felelősségre vonást. Az pedig maga a vég, amikor egy jelenlegi városvezető nyílt testületi ülésen mondja azt, hogy a sírásót fogadná fel a város életben tartásához. Csongrád nem csupán a „jövő megnyeréséért” folytatott ádáz versenyben marad le (helyi önfenntartó gazdaság kialakítása: zöldenergia, élelmiszer- és kézműipari cikkek előállítása), hanem jelenében is az élhetőség határait feszegeti. Amíg egy város képviselő-testületi ülése arra nyújt lehetőséget, hogy a képviselő egy letört gallyról vagy egy megromlott járdáról interpelláljon, az maga a szégyen. Azt sem sikerült elérni, hogy a város minden körzetében a város működtetéséért közpénzen felelős szerv csak erre állandósított dolgozója ügyeljen ezekre, s napokon belül legyen megoldás.

S a csongrádi ember sem a régi már, hisz’ (tisztelet a kivételnek) terhesnek érzi a máshoz való odafordulást. Egyrészt nem tartja kifizetődőnek, másrészt mindenhonnan azt látja, hogy a saját pecsenye sütögetése a leghasznosabb tevékenység. Emiatt – aki teheti – kapcsolatokat épít a bennfentesek, kiskirályok világába, hiszen – a kor üzenete szerint – a győztesekhez akar tartozni, s nem valamely roskadozó ház lakójaként akarja várni a postást, aki havonta egyszer némi jövedelmet hoz. Beleuntunk az erőtlen, vak felbuzdulásokba, hiszen a passzív tömeg és a szövevényes érdekháló csak visszahúz.

Zsugorodunk és fogyunk. S ha meguntuk, hát továbbállunk. De hol a vége ennek a folyamatnak? A város negyedszázad alatt elvesztette lakossága harmadát, és az országos GDP-statisztikákat kémlelve a régió lakóival együtt az egy főre jutó gazdasági teljesítménye és életnívója nem éri el az EU-átlag negyedét sem, ami valljuk be: afrikai szint.

Van még esély az egyéni méltóság feltámadására és arra, hogy lehetőleg egységesen egy békés „Nem!” hangozzék el azzal a világgal szemben, melynek eszményképe az identitás nélküli, könnyen vezethető „országlakos”, kinek nyakán kiskirályok ülnek?

S amíg erre nincs válasz, marad nekünk Ady: „Most perc-emberkék dáridója tart, De építésre készen a kövünk, Nagyot végezni mégis mi jövünk. Nagyot és szépet, emberit s magyart.”

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés