2019. november 20., szerda.       Köszöntjük névnapjukon Jolán nevű olvasóinkat.  Holnap Olivér napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Kakasszóig

Hírek - Szubjektív

Ezen a nyáron nem volt kíméletes a kánikula. A forróságban kiégtek a növények, nem sok barack termett a lekvárhoz, hiszen amit nem „szüretelt le” az év eleji fagy, azt elvitte a hőség. Meggy meg alig volt, aszottan zsugorodott a ládákban a piacon. A fák levele megperzselődött, a fű kiszáradt. A kutya lihegve, égő szomjúsággal követelte a vizet. Máté úr este szállt csak be a kocsijába, szíve nemigen bírta már a meleget. Már este tíz fele is járhatott, de még volt némi heve a vékony szellőnek. Világítani kellett, az út csupa sötét volt. Máté úr a közeli faluba igyekezett, meg akarta nézni a bált. Ej, azok a régi, szép idők! Bizony, a pusztai bálok! Amikor csinosan ropták a táncot, húzta a cigány, s ha kellett, sírni is tudott a hegedű! Amikor kézfejével törölte le bajszáról a vastag sörhabot, a bor meg piroslott a talpas pohárban! Bizony, akkor még sertepertélt keze az asszonyi szoknyák ráncai között, és sosem ért haza kakasszó előtt.

Azért valami gyanús volt. Az úton egyedül haladt. Beért a faluba. Bizony nem tülekedett ott senki. Az utcai lámpák gyéren világítottak, az utcák mintha kihaltak volna.

-Te, gyerek! – szólított meg végre egy kamaszt, aki a néptelen helyen biciklijével babrált.

-Hát hol a bál? Nem tudod? Az újságba kiírták!

-Arra ott! Látni a sátort meg a fényeket – mutatott készségesen a falu másik vége irányába.

Máté úr éppen hogy megköszönte az útbaigazítást, már le is fordult az egyenes útról. Néhány autó tényleg parkolt a homokos fűben, fényt is látott.

-Hát ez lenne? – gondolta magában. – Lehet, hogy az asszonynak volt igaza. Most jót fordulhatnék a másik oldalamra. Isten az atyám, ez nem is úgy néz ki, mintha bál lenne.

A sátor bejárata előtt vendéglátós tartózkodott, még mindig lehetett vásárolni tőle italt, ezt meg azt. Néhányan körbevették az eladói alkalmatosságot, az újonnan érkezőre meg csak bámultak, ahogy várható is volt. Nem voltak a pusztai emberek bizalommal soha a betolakodóhoz. Máté úr vásárolt valami tűz nélküli lé félét, ne mondjanak már semmit. Belépett a sátorba. A sátor szemközti végében zenekar fújta a talpalávalót, arcukról csurgott a zsíros veríték. Legfiatalabb a trombitás volt, szinte gyerek. Látszott, hogy büszke a fúvókájára meg az elfoglaltságára. A sátor tele volt paddal, egymás után következtek, akár az iskolában. Még oldalra is került belőlük. Máté úr oda ült, lassan szürcsölte az édeskés levet. Cipőit néha egymáshoz verte, nem szerette, ha lába süpped a homokban. Sosem szerette.

Először a padokon ülő foghíjas közönséget vette szemügyre. Kevesen voltak. Leghátul egy család ült magányosan a hosszú padsorban. Férfi, asszony, gyereklány. Szorosan tapadtak egymáshoz, mintha megmerevedtek volna. A lány feltehetően engedelmes lehetett, csak ajka mozgása árulta el, hogy hézagosan tudja a nóták szövegét. A család a zenekart bámulta, miként Máté úr szokott volt megmerevedni a színi előadás legszívszaggatóbb pillanatában. Az is drámai volt. Az előttük húzódó padsoron csak egy öregúr ült. Bambán nézett ő is a zenekar irányába. Előtte üres sörösüveg árválkodott, a férfi arcából ítélve úgy tűnt, hogy ez már a sokadik lehetett. Vizenyős szemekkel bambult a semmibe. Tőle kicsit balra, egy padsorral előbb, két szőke nő viháncolt. Valószínűleg mulathatnékjuk volt. Nem voltak még elkésve, még odébb volt jócskán a kakasszó. A zenekar előtt kisebb csoport táncolt. Mintha otthonról, vagy a munkából szaladtak volna ide. Volt, aki mezítláb ropta, a másik egy ujjas papucsban evickélt a homokban. Gyakran ki is esett a taktusból. Egy asszonyon különösen megakadt Máté úr tekintete. Öltözete nem báli ruha volt, még annak az alsószoknyája sem, ha eme eseményt bálnak titulálhatjuk. Közönséges melegítő felsőt viselt, derekán – szokatlan módon – övtáska lógott. Az asszonyság meglehetősen kövérkés volt, hájhurkái ütemesen meg-megremegtek, mikor ujjaival a magasban csettintett a mulatás hevében. Vele szemben egy hónaljáig érő, nagyon alacsony férfi ropta meztéláb a táncot, nadrágját térdig feltűrte. Nagyon melege lehetett. Máté úr figyelmét azonban most egy másik asszony kötötte le, mivelhogy haja egészen különlegesre sikeredett. A fején púposodó fekete haj lefele haladva sárga tincsekbe ritkult. Olyasmi sárgába, mint a kukoricás táblában látni. Ő nagy hevülettel táncolt, nem sokat törődött a világ szájával. Most egy szólótáncos csapkodta szét könyökével a kört, szőrös lábát felemelte, lába alatt két tenyerét pirosra összecsapta. Majd megismételte mindezt a másik láb alatt. Hirtelen megint egy egészen kicsi, törpe férfi közeledett feléje, mozgása a néptáncban lengető néven ismert lépéshez hasonlított. Azonnal párt alkottak. Tökéletesen összeillettek. A kicsi férfi lábán bokáig ragadt a por, lábujjai körmei alatt feketéllett a pusztai piszok.

Máté úr jó nagyot szürcsölt italából, és próbált keresni valami szépet, valami bálra emlékeztetőt. Tőle jobbra megint egy asszonyon pihent meg tekintete. El sem tudta képzelni, hogy az idomtalan ugrálás és cigarettázás közben vajon mikor lélegzi be ezt a száraz, homokos levegőt. Gyerekek is topogtak a táncolók közt, a kamaszodók hogy várhatták már a sötétet, hogy nagynak érezhessék magukat. Két nagyon kövér leányzó a padok közé szaladt, még kisebb apróságot akartak citálni a táncba, jó szándékkal, a már nagyobb lányok titkaival. A hangulat forrósodott, a homokszemcséket rendre taposták a lábak, az arcok vörösödve mámorosodtak, egyre többet kurjantottak. A két szőke egyre jobban ficánkolt, fenekükkel paskolták a padon a rigmust. A bambulók merev testtel, egyre hosszabbodó orral bámulták a vidám világot, ezt a vigasságot.

Máté úr nedűjének utolsó cseppjeit szopogatta. Feje kóválygott, szíve sajgott. Poros arcát megtörölte ruha zsebkendőjével. A báli kép bevésődött homloka ráncaiba, itt volt a távozás ideje.

-Jobb lesz haza menni. Jobb a szépre emlékezni – gondolta a sötétben.

Lassan mérte a lépéseket, a sátorból kifele haladt, levegő után vágyott. Eszébe jutott a haza, az ország sora, hova is tartunk. Majd csak most, távozóban figyelt fel a magyar nóta szokatlan szövegére.

„Polgármester, kérem szépen, egy kis segélyt adjon nékem…”

-Adjon. Ennek már mindegy – ropogtatta a szavakat bajusza alatt, és beszállt az autójába.

Nem várta meg a kakasszót.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés