2019. október 17., csütörtök.       Köszöntjük névnapjukon Hedvig nevű olvasóinkat.  Holnap Lukács napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Az uniós pályázatok margójára

Hírek - Szubjektív

CSONGRÁD - 2012. Június 1.

Már a „rendszerváltás” éveiben felfokozott várakozás övezte a vasfüggönyön túli gazdasági és politikai csatlakozás lehetőségét. Aztán újra és újra csalódások következtek, a gyors csatlakozás elodázása, valamint a rosszul megválasztott, rövidtávra gondoló gazdaságpolitikai vargabetűk miatt. S mire odaérkeztünk – immár nyolc éve – egy kivérzett, legyengült és legyengített, politikailag megosztott, csalódott ország, valamint annak gazdasága olvadt be a nagy európai közösségbe. Uniós segítséggel új szökőkútra már Csongrádon is tellett, de vajon mikor lesznek új, jól fizető munkahelyek? (Nemeskéri-Orbán István jegyzete)

A kialakult helyzet jórészt a magyar politikai élet „elitjének” köszönhető, akik a folyamatos hazugságokkal, valamint ön- és közámítással rontottak az uniós tagságunk megítélésének helyzetén. Az integrációnk nem lehetett jó, nem lehetett sikeres, mert a belső politikai megosztottság megtört minden ésszerű politikai akaratot.

Ha őszinte önvizsgálatot és elemzést végzünk, kiderül, hogy bár szeretünk külső okokra hivatkozni, s ez nálunk valamiféle történelmi sorscsapás, javarészt a saját hibáink miatt nem tudtuk sikeresen a magunk javára fordítani sem a rendszerváltás huszonkét évét, sem az uniós csatlakozásunk óta eltelt nyolc esztendőt. S ameddig úgy kezeljük a történéseket, hogy ezek egyrészről sorscsapások, másrészről összeesküvés a szerencsétlen nemzetünk ellen, nem is leszünk sikeresek. A többi európai kisnemzetek sorra megelőznek minket – mind mentálisan, mind a gazdasági teljesítmény területén –, s végső soron saját magunk vagyunk hosszú távon a sikertelenségünk okozói.

Az a szomorú, hogy e megállapításom nem újkeletű. A huszadik század szinte valamennyi honi gondolkozója erre a következtetésre jutott. Bármennyire is fáj, hogy időnként az arcunkba vágják az igazságot, attól az még igazság. Nem szabadna a hagyományaink és népi, nemzeti értékeink megőrzését összekeverni valamiféle olyan felsőbbrendűség sugallatával, amely még a korábbi barátainkból és szimpatizánsainkból is ellenséget kreál.

Bár manapság „az a szokás”, hogy a történelmünkben Trianonig tekintünk vissza, magam mégis azon a véleményen vagyok, hogy az időben vissza kell mennünk egészen 1492-ig. Amerika újrafelfedezése kilökte hazánkat a világgazdaság főáramából, s 1514, majd a tizennyolcadik század eleje, s az 1848-as kossuthi elhibázott nemzetiségi politika felülvizsgálatával, az abból eredő problémák őszinte elemzésével kell kezdenünk. Trianon ugyanis nem ok, hanem következmény. Az előző századok hibás kül- és gazdaságpolitikájának, az örökös belső megosztottságnak, a mai napig tartótó külső és belső megosztó politikának a következménye. Persze ezt ma kimondani nem túl népszerű dolog, sokkal egyszerűbb egyes – főként a zsidó és a cigány – honfitársainkat, vagy a külföldről származtatott összeesküvést hibáztatni a bajainkért, mindeközben pedig szabadságharcot folytatni minden és mindenki ellen, noha magunkat kellene le- és meggyőzni.

Szabadságharcainkat rendre elbuktuk. Csatákat időnként nyertünk, de azokat is az ésszerű áldozatvállaláson túli terhekkel, a reális esélyeket és lehetőségeket nem felmérve, többet ártva, mint használva. S bár minden tiszteletem a nagy elődöké, de azt is látnunk kell, hogy a főkolomposok jószerivel többször elmenekültek, az esetleges megtorlásokat megúszták, ma mégis ők a nemzeti hőseink. Egy részükkel nemzeti valutánk bankjegyeire és érméire tekintve is naponta szembe kell néznünk.

Nem ártana Dózsa, Rákóczi, Kossuth, Károlyi, Horthy, Nagy Imre és Kádár személye körül rendet tenni. Kijelölni a valóságos történelmi helyüket, vagy a megítélésüket – a tényekre hagyatkozó történelemtanítás során – rábízni a kellően felkészült társadalomra, nem felhasználva a személyüket kicsinyes, rövidtávú politikai célok eléréséhez.

S hogy napjainkban mi a baj?

Mi vagyunk lusták és korruptak! A mi politikai osztályunk alkalmatlan – immár évtizedek óta – az ország racionális vezetésére. A mi értelmiségünk hártyavékonyságú, gyáva és megosztott. A mi ifjú nemzedékeink menekülnek el innen. Mi élősködünk az államon, saját magunkon. Mi adósítjuk el magunkat a végtelen rövidlátásunkkal és butaságunkkal. S mi megyünk ki az utcára – a vélt, vagy valós sérelmeink okán – akkor is, ha ez az érdekeinkkel már rövidtávon is ellentétes. Olyanok képesek ilyen helyi mozgalmak élére állni, akik másnap – esetleg gyávaságból, vagy önérdekből – egy másik helyen éppen ellenkezően nyilatkoznak és cselekszenek, nem ismerik fel cselekvéseik farizeusságát, magukra nézve nem vonják le a megfelelő következtetéseket. S nem megyünk ki, amikor a demokráciát – ne adj isten a legalapvetőbb szabadságjogainkat, biztonságunkat – veszélyezteti valamely hatalom.

Mert ez a hatalom rendezte be az országot olcsó, lassan ázsiai bérszínvonalú bérmunkára. Ez a hatalom privatizált. Ez a hatalom kezdett hozzá a sajátos újburzsoáziája létrehozásához. E két és fél évtized alatt vált az egyik legkorruptabb igazságszolgáltatássá a magyar „jogszolgáltatás”. E két és fél évtized alatt lett a magyar egészségügy „betegügy”, s e két és fél évtized alatt lett Magyarországon „oktatásipar” az oktatásügyből – az ezekben ellenőrizhetetlenül áramló horribilis összegekkel. E két és fél évtized alatt szakadt le az ország egyik (nagyobbik) fele véglegesen és végletesen, s vetekszik fejletlenségében a Balkán és Ukrajna legsötétebb területeivel.

Szökőkutak ott is vannak, de munkahelyek ott sincsenek. Nem tudom, miért kell a magyar bürokráciának hülyébbnek lennie még a mostanság oly’ sokat szidott EU bürokráciánál is. Miért nem mert senki szót emelni, hogy a városainkból és a falvainkból nem a térburkolat és a szökőkút hiányzik, hanem a megélhetést biztosító biztos munkahelyek sokasága. Nem a látványfürdők fogják fellendíteni a gazdaságunkat – hiszen azok csak további közforrások kiszipolyozására elégségesek. Úgy jártunk, mint az afrikai és az amerikai bennszülöttek, csak nekünk most a térburkolat köve és a szökőkút az üveggyöngy, miközben és a média hat ránk bódító, butító alkoholként.

S mindeközben az a legnagyobb baj, hogy most sincs önvizsgálat! Csak kifelé- és másokra mutogatunk. Ma hatványozottan érvényes a régi mondás: Mondj igazat és betörik a fejed! Hát törjétek csak! S hogy egy másik nagy magyart, talán az egyik legnagyobb magyart idézzem, „lépjünk inkább előre”, s ha ez az előrehaladás ára, az sem érdekes. Megjegyzem, Ő meglehetősen hibásan írt, beszélt és olvasott magyarul, ellenben beszélt, írt és olvasott másik öt európai nyelven, nagyra tartotta a fejlett európai államokat, azok tizenkilencedik század eleji gazdaságát és társadalmi berendezkedését, fejlődési perspektíváit, s azt szerette volna, ha Magyarország is egyszer azok közé tartozik. Arról már nem Ő tehetett, hogy akkor – és azóta is megannyiszor – kalandorok uralták a magyar politikai közéletet, akik uralkodni akartak a nemzet felett, s eszükbe sem volt szolgálni azt. Jórészt el is tékozolták az ország közelmúltját, valamint – attól félek – a jövőjét is!

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomment}

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés