2018. január 18., csütörtök.       Köszöntjük névnapjukon Piroska nevű olvasóinkat.  Holnap Sára és Márió napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

A valós Kádár-rendszer – s ami mögötte volt

Hírek - Szubjektív

Kádár János a XX. századi magyar reálszocializmus, a kommunista diktatúra sajátos „terméke”. A neve által fémjelzett rendszer, mint „termékcsomag” optimális, bár nem mosolyogtató túlélési módját kínálta a magyar társadalom számára a „tömegember korának”. Ennélfogva mind a szimbolikus személy, mind az általa (?) irányított rendszer minősége, tartalma vitatott a mai közvéleményben. Kádár János május 26-án lett volna száz esztendős. Talán ez a legmegfelelőbb idő egy kisebbfajta mesterkélt mérlegkészítésre.

A magyar politikai és civil, valamint történész-szakmai közvélemény mindmáig adós nemzetének egy olyan Kádár-képpel, mely egy az érdeklődő többség számára érthető elbeszélési módban világítja meg az 1956. november 4-e és 1989 között létező rendszer vitatható előnyeit és egyértelmű hátrányait. Ennek hiánya persze nem csupán az egyéni-kollektív elhatározás hiányából adódik. A történeti távlat hiánya, az egyéni szubjektív szakmai és egyéb szempontok, a dokumentumok mindmáig szűkös és sokszor a fontos fordulópontokra nézvést tartalmatlan volta egyaránt akadályozza a múlttal való szembenézést és az abból adódó megfelelő konzekvenciák levonását, a máig továbbélő posztkommunista struktúrák háttérhatalmi szerepének kibeszéléséről, egyáltalán megnevezéséről nem is beszélve.

Ennek okán különféle sztereotípiák élnek a rendszer egészét illetően a mai magyar közvéleményben. A mai magyar népesség döntő része a Kádár-érában szocializálódott, lelki-szellemi-fizikai állapotát és annak leromlását döntően befolyásolta a diktatúra által sugallt értékrend, és a külső körülmények. Akik Kádárban a „koraszülött jóléti állam” apostolát látják, érzéketlenek a különféle értelmiségi okoskodásokra a rendszer tartalmi magját, legitimitását, politikai összefüggéseit illetően, hiszen számukra az elsődleges szempont a fogyasztási javak és az ennek növekvő mértékével skálázható társadalmi előmenetel és viszonylagos gyarapodás, egzisztencia-növekedés mértéke. Így érdektelenné válnak az úri huncutságok, a politika fertője, pusztán annak biztos tudata számít ezeknek a nihilista etikát valló „vegetatív ösztönlényeknek”, hogy „holnap is legyen kenyér”. Nem elítélve ezen nosztalgikus véleményeket, fontos, hogy ezek abból az egyéni pszichózisból táplálkoznak, miszerint ha Kádárt, az atyafigurát és a rendszert, melynek élén állt, megkérdőjelezik bármely szegmensét, valójában akkori egyéni teljesítményük is negatív színben tűnne fel, ami pedig egyéni kudarc és roncsolja a mentálhigiénét. Egy másik véleménycsoport, mely „nem csak kenyérrel él”, elsősorban morális és a politikai összefüggésekre hivatkozva elítéli Kádárt emberileg és így az általa létrehozott rendszer minőségét, üzeneteit, konkrét tények alapján bizonyítja azt, hogy valóban vállalhatatlan örökséggel van dolgunk. A társadalom lezüllesztése, magyar emberek bebörtönöztetése és hazájuk elhagyására kényszerítése, a rendszer hanyatlásakor hatalomra jutó, máig meghatározó szerepbe kerülő „fura urak” áldatlan tevékenysége minden apró szépségpont ellenére is negatív irányba billenti a mérleget a felelősen gondolkodó embernél.

1945-ben a magyar történelem fonala megszakadt, hazánk terelőútra került. A kommunista típusú modernizációs kísérlet felszámolta a történelmi folyamatosságból eredő struktúrákat, hiszen a forradalmi programjához hűséges, szolgai módon engedelmeskedő, de egy intervallumon belül önmagát szabadon feltaláló vezetőgarnitúrát állított össze. Ezeknek az embereknek kevés kivételtől eltekintve pusztán műveleti terület, kísérleti telep volt Magyarország, komolyabb lelki-honfiúi kötődés nélkül. Kádár is gyökértelen ember volt. Kapolyon nevelőszülőknél is nevelkedett, Fiuméban látta meg a napvilágot anyja után keresztelt névvel 1945. márciusáig Csermanekként, majd egy ideig Barna vezetéknévvel, bizonytalan apától származva. Az írógépműszerészi végzettség megszerzése után korán elkötelezte magát az illegalitásban a „Horty-fasizmus” szovjetek által támogatott ellenzéke mellett, tagjaként a kommunista mozgalomnak. Erre egy saját elméleti képzettségében való csalatkozás is indukálta, Engels „Anti-Dühring” című korszakos művének meg nem értése. 1930. szeptemberétől a KMP tagja, ugyanezen év novemberében történt előszöri letartóztatása után rendőri felügyelet hatálya alá helyezték, majd többszöri börtönkalandjainak tanulsága nyomán (részt vett az illegitim tömegakciókban) - verés nélkül is vallott, félve a fizikai fájdalomtól – később is visszatérő vád volt ellene gyávasága, megbízhatatlansága. Szabadon engedése után szervezési feladatokkal, az operatív irányítás ügyeivel foglalatoskodott. 1943-ban, a pártfeloszlatásban játszott szerepe visszatérő vád lesz ellene későbbi politikai karrierje során. Ez a mozgalmi hagyományban jártas kommunista a fordulat évei alatt már kellő tapasztalattal bírva némi hátrányt élvezett a Sztálin által megbízhatóbbnak tartott moszkovitákkal szemben, viszont fennállt betöltött pozícióiból adódóan annak lehetősége, hogy életében eljöhet a nagy kiugrás, az igazi vezérszerep lehetősége, még ha nem is vágyott erre. Nevéhez fűződik a B-lista tervének kidolgozása, a tanácstörvény ogy. elé való benyújtása, 1956 előtti közéleti szerepvállalásának legizgalmasabb pontja viszont 1948. augusztus 5-től 1950. június 23-ig tartó belügyminiszteri tevékenysége, különösen a Rajk-perben vállalt szerepe.

1956 októbere-novembere jelentett igazi áttörést az életében. Kádárt, mint az MDP második emberét kínai és jugoszláv látogatásai után, hazaérkeztében érte október 23-a, miközben Nagy Imre szüreten volt. Októberben ő és Nagy Imre, mint az állampárt két kevésbé korrumpálódott tagja kerülnek a vezetés élére, 25-én Nagy miniszterelnök, Kádár első titkár lesz. Kettejük eseményekről alkotott értékelése eltérő volt, bár mutattak rokon vonásokat. Kádár rendre a tisztességes munkáskövetelések mögött megbúvó ellenforradalmi szándékot és erőt méregette, míg Nagy a nemzeti egységteremtés jegyében az összefogását kívánta a demokratikus reformokat és az új szakasz politikáját felújítani kívánó munkásosztálynak, „konszolidálva a forradalmat”. Fontos, hogy mindketten a szovjet politikai csomagterv részei voltak. Mikor a Nagy Imrére szabott konszolidáció sikertelennek bizonyult a Kreml urai előtt, megkezdődött azon hűségesnek bizonyulható pártemberek kiválogatása, melyek az új szovjet értékeléshez és megváltozott programhoz – azaz az ellenforradalom fegyveres vérbefojtásához és a proletárdiktatúra restaurációjához – alkalmasak lehetnek. A három hatalomra esélyes aspiránst – Kádárt, Münnichet és Batát – Moszkvába hurcolták, majd Kádárt találták legalkalmasabbnak mutatott szóbeli teljesítménye és októberi ingazodásai ellenére az új helytartó, a teljhatalmú diktátor szerepére. Ezen november 2-3-i vallatása és az itt mutatott megtérése miatt kapja ma Kádár a leginkább elítélő minősítéseket. Eszerint árulást követett el, s az árnyékkormány vezéreként megpuccsolta a törvényes Nagy-kormányt, melynek maga is tagja volt. Kádár számára nem volt idegen 1956 ellenforradalomként való értékelése, hiszen ha a hatalmi érdek úgy kívánta, némi szovjet rásegítéssel meg tudta győzni és győzetni magát arról, hogy valóban a külföldi imperialisták támogatta, még fel nem számolt fasiszta erők készülnek a Nagy-kormány erélytelensége és cinkossága okán felszámolni az eddig épített népi demokratikus rendszert. A szovjetek és az ott uralkodó légkör és impulzusok győzték meg, hogy jobban megéri átállnia a szovjetek oldalára, mintsem kockáztatni életét viselt dolgai miatt. Nem tudta, hogy Moszkvában felelősségre vonása céljából viszik-e (pártfeloszlatás 1943-ban, új párt létrehozása az MDP helyén október 31-én stb…), avagy kap egy utolsó esélyt az újrakezdésre, bár borzalmas áron: el kell árulnia a magyar nép forradalmát a törvényes Nagy-kormány államminisztereként, és élére kell állni egy olyan terrorgépezetnek, melynek felállítását, működtetését ő maga vállalja és mértéket szab neki. Ezt tapasztalt kommunistaként tudhatta, bár ekkor még aligha tudatosult benne ennek minden következménye, hiszen folyton azzal vívódik a megtorlások évei alatt, hogy „hol húzódnak az ésszerűség határai” a vélelmezett bűnösök számát illetően.

A hátországgal és társadalmi támogatással nem rendelkező, legitimitását a szovjetek által nyerő és a hatalmát harckocsik által biztosított Kádár kormányával november 7-én esküt tesz az Elnöki Tanács elnöke (Dobi István) előtt, majd megkezdődik a forradalom utóvédharcainak felszámolása, az akut konszolidáció. Nem igaz, hogy Kádárt kizárólag a szovjetek kényszerítették a represszív intézkedések végrehajtására. A szovjetek csak a célt és a kívánt eredményt érzékeltették (az ellenforradalom megsemmisítése a proletárdiktatúra megtorló funkciójának működésbe állításával), de a tömeggyilkosságok mértékét Kádár politikai helyzetértékelése szabta meg. Így nevéhez fűződik a magyar történelem legnagyobb politikai megtorlása. Csak az összehasonlítás kedvéért: 1946. márciusa és 1950 között 13748 elítéltről tudunk három és fél év alatt, míg ’56 november 4-e és 1957. október 10-e között, tehát háromnegyed év alatt a kádári megtorlógépezet 9305 ítéletet hoz, s míg előbbi esetben az összes lefogott kétötödét, utóbbiban háromnegyedét marasztalták el, a váderedmény tehát 30%-kal nőtt. 1957. május 1-jéig az őrizetbe vettek száma 33.704 fő, melyből statáriálisan 314 személyt ítéltek el, 55 halálos ítéletből pedig 35-öt végrehajtottak. Hozzá kell tenni, hogy az összes lefogott kétharmadáról nem állt rendelkezésre annyit terhelő anyag, hogy az ügyészséghez áttehették volna az ügyeket. A megtorlások agytrösztjét jelentő új négyes (Kádár-Biszku-Szénási-Domokos) egészen elképesztő módon nyilatkozik forradalmi dühében a magyar népfelkelőkről. A szemléltetés kedvéért néhány idézetet hoznék: Biszku Béla a PB 1957. december 10-i ülésén a következőkről panaszkodik: „politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a politikai megsemmisítések száma.” Kádár János, mintegy megerősítve Biszkut általános értékelést ad a megtorlás addigi sikerességéről, hibáiról: „Nagy kár, hogy ezeket (az „ellenforradalom” vezetőit, deklasszált elemeket és fasisztákat) nem sikerült megsemmisíteni, mert azért ezek a rendszer legveszedelmesebb ellenségei”, valamint „A minőségi hiányt egy kicsit a mennyiségivel pótoltuk általában. Ezért előállt olyan helyzet, amit mint állandó bűnüldöző rendszert nem tudunk fenntartani. Arról volt szó, nem tudunk Magyarországon olyan bűnüldözési rendszert állandósítani, hogy 40-50.000 ember üljön állandóan a börtönben, vagy már meg is van a behívója, de még nincs ott. Nem lehet így csinálni. Tulajdonképpen ugyanez a helyzet az internálásnál is, egymillió-egyszáz ember van internálva a 9 és félmilliós országban. Elítéltek most nem tudom mennyit – 6 és fél, 7 ezer embert, most már 9800-ról hallunk. Arról beszéltünk, hogy sokkal jobb lett volna 5-600 embert halálra ítélni, akkor 30 ezer emberrel kevesebbet kellett volna börtönbe csukni. Erről beszéltünk, hasznos volna folytatni a beszélgetést erről a fő kérdésről. (…) A dolog a következőképpen áll: amikor lehetett volna odaütni, akkor nem volt meg az erő. (…) Novemberben vagy 1600 fasisztát a másvilágra lehetett volna küldeni, decemberben már úgy nem lehetett volna, januárban még kevésbé, és mennél tovább megyünk, annál kevésbé. A lehetőségek kezdetben voltak a legjobbak, később gyengültek, az erőink viszont akkor voltak a legziláltabb állapotban, az erő azért megvolt.” Ezeket az eddig kevésbé ismert kádári igazmondásokat azért volt szükség ismertetni, mert nagyban árnyalja az „emberarcú, népszerető” Kádár képét, és sokkal inkább az egykori rákosista belügyminiszter lelki világa tárul elénk. A pártvezér számára ekkor az volt a normális, ha „egy politikai nyomozó olyan, aki az egyharmad országot le akarja tartóztatni.”

A megtorlások egy speciális szegmense volt a „Nagy Imre és társai” elleni per, melynek előkészítése, politikai levezénylése során Kádár rettentően álságosan viselkedett. Utolsó, bomlott elmével mondott beszédében is megpróbálja kollektívvé tenni a kivégzésről szóló politikai döntést, miszerint azt akkori párttársai is megszavazták, másrészt pedig a nép érdekeit és igazságérzetét szolgáló ítéletet kellett hozni… A szovjetek nem tartották szükségesnek Nagy kivégzését, mint ez ma már dokumentumokkal igazolható, viszont a megtorlás palackból kiengedett és megfékezhetetlen szelleme a „főbűnöst” is el kellett, hogy érje. Kádárnak bőven volt törlesztenivalója a mártíromságra ítélt miniszterelnökkel szemben. Nem volt hajlandó a kádári legitimációt megkönnyítendő a hatalomról van lemondó nyilatkozatot szorított helyzetében sem, elveihez hűen megírni (noha a követségen készített egy piszkozatot erről, majd megsemmisítette), másrészt Nagy személyében és politikájában állandó alternatívája, vetélytársa lehetett volna Kádárnak nem csupán a párton belül, hanem egy még veszélyesebb terepen, a társadalom előtt. Míg ’56 novemberében dilemmáztak azon, visszavegyék-e a jugoszláv nagykövetségre becsalt Nagy-csoportot a pártba egy önálló szárnyként, viszont 1957. februárjában már a romániai tapogatózásokat végző Kállai Gyula mondta ki a párttársak közötti metakommunikatív aurából adódó következtetést: „lépjünk egyről a kettőre: árulást követtek el.” A magam részéről egészen biztos vagyok abban, hogy ha Nagy és kormánya teljesíti a kívánt feltételeket, akkor is hasonló sorsra jutott volna, hiszen a külpolitikai időzítés és a „sajnálatos események” majdani kommunikálása, a forgatókönyv milyensége volt a kérdés, nem is maga a lényeg. A munkásosztály és a szocialista haza elárulása, mint motívum végig irányadó lesz a klikkről folyó szimbolikus beszédtérben, hiszen ezek az emberek az ellenforradalom vezetőivé „nemesedve” a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés vezetőiként viselkedtek. A „klikkel” szembeni alapelv volt, hogy gyors, de ezzel együtt alapos tárgyalás eredményeként a törvény adta legkeményebb ítéletet kell hozni, arányosítva az ellenforradalom által okozott anyagi és erkölcsi károkkal. A dilemma ott húzódott, hogy kezdetben kell-e túl kemény ítéletet hozni, melyből később a szovjetekkel egyeztetve, véleményüket kikérve lehet engedni, vagy megvárva a megfelelő időpontot a lehető legkeményebb ítéletet kell hozni, szilárd elvi alapon. Az eredetileg 1957. szeptemberére tervezett pert (ENSZ-közgyűlés utánra) külpolitikai okok miatt és szovjet nyomásra el kellett halasztani. 1957. augusztus 27-én Biszku Moszkvában jár az augusztus 10-én, a BM Vizsgálati Osztályán (!) készített vádirattal, ahol Andropov néhány hónapos halasztást kér, noha konkrét büntetési tételekről (a differenciálást, mint szempontot kivéve) nem döntenek. Az 1957. november 29-i és december 21-i KB, illetve december 10-i PB-ülésen végképp eldől a csoport sorsa. Ezeken az üléseken kimondatik, hogy „az árulásra nem lehet mentesítő bizonyítványt adni”. Jevgenyij Gromov nagykövet Kádártól december 28-án arról érdeklődött, hogyan kíván a pártvezetés a Nagy Imre-ügy végére járni. Itt tehát már a magyar pártvezetés kezében volt a döntés, a szovjetek pusztán „sorompókezelők” és nem elsőrangú döntnökök voltak. 1958. január 28-án Dr. Szénási Géza legfőbb ügyész aláírja a Nagy-csoporttal szembeni vádiratot, két nap múlva pedig a Rákosi-érát is kiszolgáló Dr. Domokos József legfelsőbb bíró jelölte ki a tanács- és jegyzőkönyvvezető személyét. A pert februárban még mindig nem tartották lefolytathatónak, bizonyítékok híján… 1958. májusában viszont eljött a végső akkordja a történetnek: május 27-én a PB-határozat kimondja a büntetőeljárás megkezdését (valójában folytatását), a határozatból pedig egy rejtélyes figura (!) kitörölteti Nagy Imre nevét, és „X-csoportra” módosíttatja. A jegyzőkönyv két példányban készül el, majd a „rejtélyes figura” ráírja a borítóra, hogy „Szigorúan bizalmas irattárba rakni”. A határozat 7. pontja a következőképp szól: „A Nagy Imre-csoport tárgyalásának szabad folyást kell engedni. Ennek előfeltételeit kormányvonalon Münnich és Biszku, pártvonalon Kádár és Marosán elvtársak biztosítsák.” Ennyit a független igazságszolgáltatásról.

Kádárt mindvégig kísérti a kivégzett Nagy Imre szelleme, rossz lelkiismerete élete végére mentális és fizikai állapotára is jelentősen kihat. A sors fintora, hogy pontosan azon a napon halt meg, amikor a Legfelsőbb Bíróság 1989-beg meghozta Nagy Imre és társai felmentését. A tömeges represszió végeztével eljött az idő az „ördögi szövetség” megkötésére a magyar társadalommal. A megtört, vélt szövetségeseiben csalódó, tömegterrorral megfélemlített nemzet az elkövetkező évtizedekben néppé, lakossággá degradálódott (mindmáig), az egyébként is „eltorzult magyar alkat” identitását vesztve létkarakter-váltásának köztes stációjába lépett. Az 1963-tól számított konszolidációs időszak, a „puha diktatúra” (magam ezt a kifejezést elutasítom, a diktatúrának taktikai szakaszai vannak, ez a kifejezés viszont arra utal, hogy a „szabadságok kis körei” által felpuhított rendszer kvázi tekintélyuralmi szisztémává változott…) időszaka a magyar társadalom proletarizálódásának második szakasza is egyben (az első a Rákosi-kor társadalomátalakítási-kísérlete, a harmadik pedig a rendszerváltás utáni időszak). Ebben a folyamatban pedig a „vezérproletár” maga Kádár, aki úszómedencéjét – puritanizmusából és közvetített középszerűségéből következően – betemettette, majd tyúkokat engedett az elföldelt vájat helyére, pihentében pedig a hokedliről ülve lábosból falatozott. A proletarizálás tartalma a következőkben állt: „puha elnyomás volt, amelyben az állami gondoskodás tömegek számára nyitotta meg a mindennapok kalkulálható megélését és az egyről kettőre jutás nem túlzottan tág, de biztonságos perspektíváját. Tartós rend volt, amelyben a tradicionalitás felszámolódott, erőtartalékai kimerültek. A változások a társadalom mélyszerkezetét érintették. Egyértelműen az evilágra, a fogyasztásra orientált, transzcendencia- és közösséghiányos rend volt. Az önként és örömmel – Nietzsche „utolsó emberének” örömigényeivel – vállalt vallástalanság rendje volt, amelyhez persze az egyházak évtizedeken át tartó, erőszakos visszaszorítása is hozzájárult. Az állam több-kevésbé (a vége felé egyre nehezebben) teljesített „ellátási felelőssége” tömegeket süppesztett bele az ellátottság felelőtlenségébe. Ebben a helyzetben formálódni és tömegesedni kezdett az alávetettek – proletárok - új típusa, a dologtalanságra késztetett-szoktatott dolgozó, akiben státusának veszélyeztetettsége nem tudatosulhatott.” A korszakot alapvetően meghatározta a politikumban egy burkolt belső- és külső ellenzék felfejlődése mellett a gazdaságban a reformidőszakok és a mérsékelt visszarendeződés fluktuációja, mely olyan patthelyzetet állított elő, hogy hosszú távon mai bajaink egyik legnagyobbikát eredményezte a társadalom lezüllése mellett: az anyagi eladósodást. Azzal párhuzamosan, hogy Kádár vesztett párton belüli tekintélyéből és hatalmából is, a háttérben felnövő elitek „homo novus”-ként már a nyugati pénzvilággal paktáltak a rendszer fenntarthatóságát biztosítandó és jövőbeli pozícióikat megalapozandó. Ez okozza a Kádár-rendszer lezáratlanságát a politikai-gazdasági elit hatalomátmentése címén, ilyenformán a kollektív tudatban kialakult rossz beidegződések mellett.

Meg kell jegyezni, a gazdasági gondok és a finanszírozhatóság problémája már egészen korán, 1963-ban megjelent, ebből kimutatható, hogy a rendszernek egyébként is volt egyfajta „hajlama” az eladósodásra. Hűen a marxista paradigmához, miszerint a folyamatok valós mozgatója a gazdasági okcsoport, ennek gondjai végigkísérték a Kádár-érát is. Kádár egy 1963-as PB-ülésen a következőben határozza meg az alapproblémát: „Egész fizetési mérlegünkre azt mondanám, hogy kb. 6 és fél évre javítgatjuk… Ha nem tudunk változtatni azon az alapvető tényen, hogy Nyugatról mindig nagyobb a behozatalunk, mint a kivitelünk, akkor ez ilyen mértani arányban fog nőni mindaddig, amíg be nem következik az államcsőd.” A ’70-es években a cserearány-romlás és a szovjet gazdasági blokk általános versenyképességi mutatóinak leromlása következtében hazánk is nyugati hitelekre szorult, ez tovább mélyítette az egyébként is megreformálhatatlan, rigid szisztéma válságát. A „DIP-korszak” bukása mellett a nyugati kapcsolatokat a nyersanyagok és technológia terén előálló importéhség mellett elősegítette, hogy a nyugati pénzügyi rendszer ma már a világot katasztrófába kergető deregulált, monetáris liberalizációja ekkor kezdődött meg, a ’70-es évek elején. A magyar pártvezetés számára a legégetőbb és legtöbb fejtörést okozó gond az volt, hogy miképpen lehetne úgy konszolidálni a helyzetet, hogy az ne eredményezze a hatalom biztonságát jelentő életszínvonal-politika minimális felbontását sem? Havasi Ferenc, az MSZMP gazdaságpolitikai ügyekért felelős titkára ezt a dilemmát a következőképp írja le: „Lassítani kellett volna a gazdasági növekedést, vagy még előbb csökkenteni a fogyasztást. (…) azzal, hogy kevesebbet fejlesztünk, nem oldunk meg semmit. Az életszínvonal csökkenésétől még jobban tartottak. Nagyon mélyen gyökerezett a félelem, hogy ha hozzányúlunk a lakosság életkörülményeihez, a kivívott eredményekhez, a vívmányokhoz, akkor ennek a rendszernek a politikai bázisa összeszűkül. (…) Mi nem írhatjuk a válság terheit a dolgozókra, ahogy akkor már a németek elkezdték, vagy ahogy az angolok, olaszok csinálták. A szocialista országok nem követhetik ezt a klasszikus kapitalista megoldást. Egy sor kérdés megoldásának ideológiai és világnézeti gátja volt.”

1981. október 21-én a KB, a „párt parlamentje” elfogadta az IMF-hez és a Világbankhoz való csatlakozást, ezzel deklaráltan is elkezdődött a rendszerváltás után már a felszínen is nyilvánvaló hatalomváltás. Havasi szerint ez akut politikai döntés volt, melyet szimpla pénzügyi kényszer diktált, bár sokak számításába nyilván nagyon jól beleillett: „1982-ben elkerülhetetlen lett volna a pénzügyi csőd bejelentése, nálunk kivettek pár hét alatt több, mint 600 millió dollárt. (…) Most van több mint 2 millió dollár deviza- és valutatartalékunk. Akkor ez lement olyannyira, hogy volt olyan időszak, amikor 200 millió dollár alá kerültünk. Az arany már el volt adva! Mert egy időben az aranyat is eladtuk, majd visszavásároltuk. Ha bármelyik bank bejelentkezik telefonon, hogy kérem, fizessenek, mert elvesztettem a bizalmam maguk iránt, akkor végünk.” Majd hozzáteszi, hogy ha a későbbi neoliberális Fekete János, jegybanki elnök-helyettes nem jár ki Kínában 100 millió dollárt, még az IMF-be való felvételi díjat sem tudtuk volna befizetni… Ami az adósságot illeti: az MNB 1993-as egyik műhelytanulmánya szerint 1973-1978 között egymilliárdos nettó tőkebevonás történt a magyar gazdaságba, ennek ára viszont 11 milliárd halmozott kamatkiadás és 21-22 milliárdos pénzügyi kötelezettség lett. Az IMF-hitel feltételéül (amelynek ugyebár ténylegesen csak egytizede került felhasználásra, egyáltalán érkezett be az országba…) „szerkezeti reformokat” és „megszorításokat” kértek, azaz mint Havasi mondja: „a bankrendszer és bankirányítás valamint az adórendszer reformja”. Ezt a diktátumot az MSZMP saját reformjaiként jelentette be, melynek vége az lett, hogy a szocializmus alapjaink lerakása után, azok talonba helyezésével a társasági törvénnyel a már egyre inkább csak hamvában létező Kádár-rezsim lerakta a kapitalizmus alapjait.

Kádár, aki utolsó beszédében, 1989. április 12-én „bibliai értelemben bűnbaknak” tartotta magát, egyszeri és megismételhetetlen személyisége a magyar történelemnek. Egy speciális hatalmi helyzet hozta létre, majd a rá osztott vezető szerepet elvállalva – melynek következtében elveit, mint a hatalom eszközeit „forgatta” – stabil és tehetséges politikussá érett, bár élete végén egy hanyatló, a reális helyzetet egyre kevéssé felfogni képes gerontokrácia élén találta magát. Sokak szerint valójában Nagy Imre útját és 1956 reformszocialista programját, vagy csak annak bizonyos pontjait valósította meg. Nézetem szerint előbbi kettőt biztosan nem, néhány követelést körvonalaiban viszont realizált, persze nem 1956 forradalmi tartalmára való hivatkozással. A radikálisabbak „kettős hazaárulást” emlegetnek vele kapcsolatban: 1956-os átállását a szovjetekhez és annak engedését, meg nem akadályozását, hogy idejekorán eladósítsák és kiszolgáltassák az inkubátorban növekvő III. magyar köztársaságot. A tömegek előtt a jó politikus az, aki a rendelkezésére álló időn belül maximális teljesítményt képes nyújtani, azaz teljesíti a társadalom elvárásait, javítja életviszonyait és jövedelmi körülményeit. Kádár ebből a szempontból sikeres volt, bár mindmáig fizeti a magyar nép ennek a „gulyáskommunizmusnak” az árát. A magyarok akkori évtizedekben nyújtott teljesítménye összeforrott Kádárral, s ezért ezt az öncsaló illúziót nem is kell megtagadni az idősebb generációktól. Kádárnak van egy óriási versenyelőnye a többi politikushoz képest a népszerűségi versenyben: a rendszerváltás rendszere az elvárthoz képest valamennyi tekintetben rosszabb világot hozott, mint amilyen Kádár Magyarországa volt, így ez az emberek szemében ez a jelenbéli állapot automatikusan feldicséri a múlt rezsim és vezetője érdemeit.

Gulyás Martin

A számadatok és az idézetek elérhetőek: Zinner Tibor: A kádári megtorlás rendszere. Budapest, 2001. p. 304-306, 288-294.

Zinner, i.m. 346-363.

Kommentár, 2012/1. Saád József: Hortobágyi társadalomkísérlet – A koncepciós és következménye. 31-41.

A hivatkozott adatok és idézetek elérhetőek többek között az alábbi két internetes címen: Dr. Szabó Tamás: Adósság és rendszerváltás http://www.esszencia.hu/Media/adossag_ea.pdf, illetve Uő: Eladósodás és elitcsoportok – a kései Kádár-korszaktól a rendszerváltásig http://www.esszencia.hu/Media/elitek_adossag.pdf , illetve Földes György: Az eladósodás politikatörténete. Budapest, 1995.

Kádárról Moldova György kétkötetes szubjektív elbeszélését érdemes elolvasni, illetve tematikus előadásszövegek találthatók a Mit kezdjünk vele? Kádár János (1912-1989) c. konferenciakötetben a XX. Század Intézet jóvoltából.

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomment}

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés