2019. szeptember 18., szerda.       Köszöntjük névnapjukon Diána nevű olvasóinkat.  Holnap Vilhelmina napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Legendák

Szubjektív

 

A fű szép, a labda gömbölyű, és a Nap gyönyörűen ragyog le ránk. A múltunk egy szeletére emlékezem. Pupura, gyermekkorom egyik furcsa figurájára a csongrádi futballpályán. Látom, ahogyan ott lébecol, ott liheg a labdarúgók nyakában, futja a köröket a salakon, miközben felemelt karral ki-kiinteget a közönség felé. Legalább kétezer ember szurkolt neki.

Aztán ott voltak a szünetek. Pupu olyankor játszhatott igazán. Jó kedvvel, felszabadultan rúgta a bőrgolyót a cserejátékosok gyűrűjében. És hogy tudott örülni, amikor nagy erejű bombája a tartalék kapus mögött a hálóban kötött ki! Így kell ezt csinálni! - kiáltotta oda a többieknek, Magony Apának például meg Kálmán Pötyinek, a sziklakemény védőnek, aki csak nevetett. Aztán jöhetett az ünneplés, a körtánc, az elmaradhatatlan integetés.

Pupu volt a sztár. Nélküle egyetlenegy mérkőzést sem játszottak le akkoriban. Emlékszem szikár, ám erős alkatára, hatalmas erejű lövéseire. Pedig tétmeccseken sohasem játszott. Mindig beöltözött a saját szerelésébe, együtt melegített be a csapattal a pályán, s ha valami nem tetszett neki, mérgében lekörözte a többieket. Aztán amikor elkezdődött a meccs, ő is ott szurkolt a pálya szélén, vagy ha nagyon unalmas volt az egész, önelégülten szórakoztatta a közönséget. Az emberek pedig kórusban kiabálták: cseréljétek be Puput!

A labdaszedőt? Nem. Legenda volt ő, a csapat kabalája.

Akkor is, amikor nagyon jól ment a fiúknak. Mert hát voltak szép időszakok, amikor remek gárda kovácsolódott össze a Holt-Tisza-parti stadionban. Aztán jöttek a szűk esztendők, a Csongrád kiesett az NB II-ből, majd a harmadik vonalból is. Eltelt néhány év, és mire visszatértem a kisvárosba, már a megye I-es szereplés is veszélybe került.

Pupu azt már nem élte meg.

Nem számolom, hány éves lenne ma, ha élne. De azt tudom, könnyezne a történtek miatt. Bőgne, mint egy kisgyerek. Mit tehet az ember a második földrengés után? Nosztalgiázik egy keveset a helyi kábeltévén, ahol - emlékszem - esténként újra és újra lejátszották a sorsdöntő nagykanizsai mérkőzést. A Meccset, amelyen a pótvizsgára késztetett gárda idegenben hosszabbította meg NB I/B-s tagságát.

Ők profi módon megcsinálták!

Minek? - kérdezi erre a városházi nagyokos. A válasz nagyon egyszerű: hogy csekélyke emléket hagyjanak a szurkolóknak. Miből? Abból az ezerszer átkozott és ezerszer kívánt profi bajnokságból. És most? Szegény Pupu is csak forog a sírjában. Kell egy csapat - kiáltja Minarik Ede mosodással együtt, aztán halkan odasúgja: ezt valaki nagyon elbaltázta.

El.

Kell, kellene egy csapat. Mert hát a fű szép, a labda gömbölyű, és a Nap is gyönyörűen ragyog le ránk. Miért érzem úgy, hogy nagyon hiányoznak mind a ketten?

Lovas József Pál

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés