CSONGRÁD - 2012. május 16.

Miközben az állam és az önkormányzatok immár két évtizede munkahelyteremtésről, s azok megóvásáról beszélnek, maguk és intézményeik járnak elől a gazdasági csalások terén, s segítik elő a feketegazdaság burjánzását, vagy folytatnak maguk is illegális tevékenységet. A megye névadó városában is rendszeresek az olyan rendezvények, ahol intézmények, önkormányzati tulajdonú kft-k rendszerint sorszám nélküli, vagyis szigorú számadású bizonylatoknak nem minősülő belépőjegyeket árusítanak. Az ilyen tevékenységekből származó bevételek ellenőrizhetetlenül áramlanak – ki tudja hová, milyen kasszákba, vagy zsebekbe. Természetesen, az is elképzelhető, hogy ezek a bevételek jó célokat szolgálnak, de a céljukat mégis törvénytelenül, s minimum szabálytalanul érik el.

Kezdjük talán az önkormányzatokkal, amelyek közmunkásokat, közfoglalkoztatottakat alkalmaznak. A főállású munkahelyeket megszüntetik és az állások egy jelentős részét – a tanártól az utcaseprőig – közfoglalkoztatottakkal töltik fel. Ez persze önkormányzati szinten megtakarítást eredményez. De csak látszólag! Hiszen csökkenti a biztos egzisztenciákat, bizonytalanságban tart embereket és nemzetgazdasági szinten pazarol, sőt – jogi bikkfanyelven – „jogosulatlan gazdasági előnyhöz jut”, ami más tekintetben és mások megítélésében bűncselekmény. Nem akadályozza meg a gazdaság és az egyén leépülését és tönkretételét, hiszen amennyiben a foglalkoztatott munkája megfelelő, akkor véglegesíteni kell(ene) az állásában, s biztonságot teremteni körülötte.

Az egész rendszernek óriási tévedése, hogy ez gazdaságilag hatékony és takarékos. Éppen az ellenkezője az igaz, hiszen – a munka intenzitását, gazdasági és társadalmi hatékonyságát tekintve – pazarlás.

Képzeljék el azt a tanárt, aki nyaranta úgy tölti a „szabadságát”, hogy nem kap fizetést, mert a szerződése – szintén valamiféle közfoglalkoztatás keretében – három-tíz hónapra szól. Emellett persze elvárják tőle, hogy vegyen részt a lakóhelye kulturális és közéletében, alapítson családot, nevelje a gyerekeit, fizessen adót és legyen boldog, kiegyensúlyozott ember. S persze – többek között – ennek a következménye az oktatás színvonalának zuhanása is – amellett, hogy a gyerekeinket már óvodás, kisiskolás korban „konzumálásra”, s a csalás intézményesítésére nevelik.

Itt a társadalom intézményes tönkretétele folyik!

Miközben a multinacionális cégeket szidjuk, s azt gondoljuk, hogy azok a kizsákmányolóink (amiben persze van is némi igazság), ebben az álságos tevékenységben az állam és az önkormányzatok járnak elől, vagy legalábbis semmi esetre sem maradnak el az előbbiektől. Az már csak hab a tortán, hogy az adóhatóság (NAV) fölteszi saját magát a végrehajtás alatt álló gazdálkodó szervezetek listájára, vagyis a beszállítóival, valamint az állammal szemben a NAV is adós.

A magyar gazdaság egyik „szent tehene” az őstermelő (a csecsemőtől a mozgásképtelen dédapáig mindenki, aki e címen adószámot kaphat), akinek a jövedelme adózatlanul vándorol a gazdaság egyik szereplőjétől a másikig. Ugyanakkor az is igaz, hogy gáz- vagy vízvezeték szerelőtől, asztalostól, szobafestőtől is ritkán lehet számlát kapni. A mezőgazdaságban viszont elképesztő méretű a (számla nélküli) feketekereskedelem. S természetesen, általában a piacon és az utcákon árusítók sem adnak áruról és szolgáltatásról bizonylatot. Talán számlatömbjük sincs, sőt a cégtábláikat sem rakják ki, inkább szájpropagandával reklámozzák önmagukat. S mindez szinte ellenőrizhetetlen.

A megtermelt áruk egy jelentős hányadát a kereskedők egy része feketén árusítja, megtalálva az olyan zárt helyeket, ahol a NAV nem ellenőriz. Ilyen helyek az önkormányzatok intézményei, s maguk az önkormányzatok is. Az intézmények kiírják, hogy az épületükön belül tilos a házaló kereskedelem, de csak azért tiltják, hogy ezt a tevékenységet önmaguk folytathassák, ráadásul tegyék mindezt némi presszió gyakorlásával. A művelődési házak átalakultak zsibvásárokká. A kereskedők rászoktak, hogy könyvet és játékot, piperecikkeket, mosó- és takarítószereket közvetlenül az óvodákban és iskolákban, művelődési házakban árusítsanak. Az ilyen kereskedők már eladót sem alkalmaznak, hanem e kereskedelmi tevékenységet rábízzák az óvónőkre, a tanárokra, az intézményi alkalmazottakra – természetesen így közvetve, vagy közvetlenül érdekeltté téve őket a hatékonyabb árusításban.

Az óvónőktől az óvodákban könyvtől a kisszékig szinte már mindent lehet venni, mondván, ebből haszna van az óvodának, s e bevétel nélkül nem is tudják működtetni a létesítményt. Miközben a szülőktől is várják, hogy a festéstől a padlószőnyegig, a bútortól a vécépapírig folyamatosan hozzájáruljanak a létesítmények fönntartásához. Kíváncsi lennék, hogy helyi vagy országos politikusaink, akik e helyzet kialakulásáért felelősek, tudnának-e olyan állami, vagy önkormányzati fenntartású intézményt mutatni, amelynek a tevékenységében, alapító okiratában benne foglaltatik a vegyes kereskedelem...

Az élelmiszerárusításnak – az uniós elvárásokkal szembeni túlbuzgóságunk okán – hazánkban különösen szigorú szabályai vannak, s ezek megsértése esetén a hivatalos vállalkozásokra, cégekre horribilis bírságokat szabnak ki. Nos, az önkormányzatok és intézményeik, cégeik e szabályokat semmibe véve rendeznek – a főzőversenytől a „tavaszköszöntőig” – rendezvényeket, ahol az élelmiszerkezelés és -forgalmazás terén esetenként az elemi szabályokat sem kell betartani. S nem arra akarom rávenni az önkormányzatokat és az egyéb intézményfenntartókat, hogy ezeket a tevékenységeket foglalják alapító okirataikba.

Az adakozás rendben lenne, ha legálisan folyna, s a szülő (adakozó) a személyi jövedelemadójából (SZJA) ezeket az összegeket leírhatná.

Az intézményi kereskedelemnek egy bújtatott, mégis az említetteknél is erőszakosabb formája szintén megfigyelhető.

Az iskolákban gyakorlatilag kötelezővé teszik olyan könyvek, újságok és folyóiratok használatát (megvételét), amelyek egyébként nem szerepelnek a tankönyvek jegyzékében. S ez nem elég, hanem még szép felárral is adják azokat. (Csak a példa okáért: egy bizonyos csongrádi tagintézményben a 255 forintos újságot 400-ért árusítják.) Általános gyakorlattá vált az is, hogy fénymásolják a szerzői jogi oltalom alatt álló könyveket, munkafüzeteket, s alkalmanként utazásszervezéssel is foglalkoznak. Miközben mindezen tevékenységek a a hatályos magyar törvények és rendeletek szerint engedélykötelesek, komoly összegű kaucióhoz kötöttek, de minimálisan szakhatósági bejelentéshez kötöttek.

Rendszeresek az olyan rendezvények is, ahol intézmények, önkormányzati tulajdonú (nonprofit) kft-k olyan belépőjegyet árusítanak, amelyek rendszerint sorszám nélküliek, vagyis nem szigorú számadású bizonylatok. Az ilyen tevékenységekből származó bevételek ellenőrizhetetlenül áramlanak – ki tudja hová, milyen kasszákba, vagy zsebekbe. Félre ne értsék, nem vádolok senkit sikkasztással, s még az is lehet, hogy az ilyen a tevékenységekből származó bevételek jó célokat szolgálnak. De hol itt a rend?

Itt az ideje, hogy az állam, s az önkormányzatok is vállalják fel, hogy a korábban megszokott intézményeket a jelenlegi gazdasági körülmények között képtelenek fenntartani. S kérjék a polgáraikat, hogy tisztességes módon, adó- vagy díjfizetéssel, adományokkal járuljanak hozzá ezek fenntartásához. Teremtsék meg az adományok és a különféle tevékenységekből származó jövedelmek elszámolásának törvényi, rendeleti feltételeit. De ne az állam és az önkormányzatok járjanak elől a gazdaság és a társadalom erkölcsi rombolásában! Különben hogyan, miből lesz itt így szolidaritás, nyugdíj, egészségügyi ellátás, színvonalas oktatás és közbiztonság, vagy korszerű közigazgatás?

Olyan az egész ország, mint egy keleti bazár, s az a tény, hogy még működik, talán az maga a „magyar gazdasági csoda”!

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomment}