2019. október 17., csütörtök.       Köszöntjük névnapjukon Hedvig nevű olvasóinkat.  Holnap Lukács napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Álságosságaink

Hírek - Szubjektív

A nemzeti közemlékezet nem csupán a kommunista diktatúra évtizedei alatt, hanem az elmúlt 20 esztendőben is a mindenkori hatalom (kormányakarat) és kulturális-szellemi hatalomgazda igényei szerint tart számon eseményeket, személyeket és dátumokat, melyeket „kötelezően” ünnepelni kell, ünnepelni muszáj. Külön szomorúságra ad okot, hogy a továbbra is szellemi kiskorúságban tartott civil társadalom nem tud ráhatással lenni ennek alakítására, hanem hagyja magát továbbra is „vezettetni szabadon, szembekötve, vakon, elfajult testvérinktűl csinált hamis ál-útakon”, mint a népszerű kuruc nóta tartja.

1956 értékelése is a politikai érdekeknek, önigazolásoknak és érzelmi motívumoknak esett áldozatul. Sajnos ma még mindig többnyire ott tartunk, hogy az áldozat kénytelen magyarázkodni, bocsánatot kérni a hóhértól. Feltűnő jelenség, hogy egyre megszaporodtak az ’56-os hősök is… Bizonyos politikailag korrekt, baloldali összefonódásokkal rendelkező hasonszőrű történészek férhetnek csak hozzá bizonyos dokumentumokhoz, élhetnek a különféle kutatási szabályozások apró betűs részletei által biztosított beépített előnyökkel, melyek akár íratlanul is nekik járnak. Egy tavaly feloszlatott intézet politikailag megkérdőjelezhetetlen elkötelezettségű történész gárdája az elmúlt másfél évtizedes működése során bár számos értékes és előremutató, a múlt hiteles feltárásában segítő munkát, forráskiadványt jelentetett meg, tevékenységét nem merítette ki, munkatársai „előjogait” ismerve furcsa módon. Így nem mozdította elő az ügynöklisták és egyéb olyan közérdeklődésre számot tartó, az elmúlt fél évszázaddal kapcsolatos máig titkolt nevek, események nyilvánosságra kerülését, melyben meggyőződésem szerint élen kellett volna járjon. Az itt dolgozó közismerten SZDSZ-es politikai szellemiségű történész-gárda azonban családi összefonódásai és felmenőinek joggal takargatott múltja miatt érthetően nem járt élen az ilyesmiben.

Ráadásul egy olyasfajta korrektnek, értéksemlegesnek mondott történelem szemléletet és kutatási módszert hagyományozott a maga kifejezéskészletével az ’56-ot kutató, ehhez a körhöz nem tartozó ifjabb és idősebb történésznemzedékekre, mely hamis ködbe burkol vállalható történéseket, eltorzítja események és folyamatok valós tartalmát, igaz arculatát. Illető urak maguk között szakmai vitákat folytattak ’56 jellegéről, mely vitát ugyanakkor „plenárisnak” mondtak, negatív színben feltüntetve a szerintük csak a népiekhez kötődő harmadikutas koncepciót, helyette inkább egy olyan értelmezést közvetítettek a közoktatás felé is, miszerint 1956 a klasszikus „Nagy Imre-i” értelemben vett demokratikusabb, emberiebb szocializmus megvalósításáért történő harcot jelentette volna. Mint tudjuk, ez pusztán az alulról szerveződő forradalmi szerveknek egy döntősen reformkommunista többségű szeletének (pl. munkástanácsok) programja volt, nem pedig 1956 mélyebb tartalma. (M. Kiss Sándor történészprofesszor a posztkommunista értelmiség ’56-képéről kiváló tanulmányt jelentetett meg 2006-ban a Mundus Kiadó gondozásában megjelent Utak 56-hoz, utak 56 után c. nagymonográfiájában „Nagy Imrére emlékezve, Kádárral tartva” címmel, melyet ezúton is minden gondolkodó, magyar honfitársamnak bátran ajánlok.)

A fentebb elmondottaknak eklatáns példája Mansfeld Péter értékelése, kinek személyével kapcsolatban csak néhány szempontot szeretnék felhozni eddigi, a témában való amatőr (bár hamarosan remélhetőleg okleveles) kutatóként szerzett ismereteim alapján. A Beszélő c. folyóiratban Eörsi László, az önállóan már nem létező, Schmidt Mária „kezelése alá” tartozó 1956-os Intézet történésze az utóbbi években a fiatalember személye körül kialakult mítoszok eloszlatása céljából a köz felvilágosítására szánt velős online tanulmánya, és egy szintén az interneten elérhető 2002-es Népszabadság-cikkben kíván igazságot tenni, s helyes személetet közvetíteni a témában a laikus olvasók felé. Utóbbi cikk egyébként szemantikailag a tanulmány tartalmát tömöríti, súlyozza belőle a fontosabb gondolatokat.

Eörsi helyesen megállapítja, hogy a köztudatba bekerült toposz, miszerint „megvárták, míg 18. életévét betölti”, nem állja meg a helyét, két okból: már a Rákosi-rendszer alatt a népbíráskodás során lehetővé vált 18 év alatti személy jogerős elítélése és fizikai megsemmisítése, de a kádári megtorlás szellemi agytrösztjei is gondoskodtak ezen részletekről, folytatva és nem megfeledkezve a hagyományokról. Zinner Tibor „A kádári megtorlás rendszere” című monográfiájából ismerjük a Kádár-Biszku-Nezvál-Szénási négyes érveit amellett, melynek tanulságait aztán jogi köntösbe is öltöztették. Hatályba lépett 1957. július 15-én a 34. sz. törvényerejű rendelet, ami lehetővé tette a fiatalkorúak halálbüntetését. Mansfeld Pétert az 1959. március 19-én meghozott ítélet alapján március 21-én kivégezték. Sajátosan tehát ő is nevezhető „márciusi ifjúnak”. Eörsi a történelmi kutatás szabályait betartva hiteles forrásokat használ, s forrásai beszéltetésével kívánja igazolni a divatossá vált képet, miszerint a Mansfeld-féle „terrorbanda” köztörvényes bűnözőkből állt. S mivel az ezt bizonyító vádak állnak, a törvényességi felülvizsgálat sem vezethet más eredményre. Véleményem szerint azonban sokszor túl sok mindent elhisz az akkori vádképző szerveknek, és vesz át, semlegesen használt fogalomként úgy, hogy nem mondja meg, hogy azokat nem a vádképző szervek frazeológiájában használja és nem onnan ragadta ki a jobb szemléltetés kedvéért.

Eörsi „történész úr” állítása szerint Mansfeldet csak közvetve érték 1956. miatt retorziók, a vele szemben támasztott vádak és állítások magvai és gyökerei a terrorcselekményekhez kapcsolódtak. Hogy ezeket Mansfeld és társai elkövették, az nem kérdéses, hiszen ők is és a szemtanúk is bevallották ezt, nem is lett volna értelme tagadni. A népbíráskodás azonban tudatosan belekavarta, bizonyíttatni akarta velük 1956-ból eredő eszmei gyökereiket, ellenforradalmiságukat, azaz a kommunista diktatúra (akkor: a Kádár-rendszer) tagadását, s ez súlyosbító körülményként számított velük szemben! Az osztályharcos bíráskodás nem elégedett meg tehát azzal, hogy egy köztörvényes ügyben egyértelmű döntést hoz (ezt egy demokratikus, polgári törvényhozás is hasonlóképpen értékelte volna, értsd: autólopás, hivatalos személy elleni erőszak, fegyverrejtegetés), végig faggatták a fiatal felnőtteket 1956-ról is. Ez pedig több annál, minthogy 1956. miatt „közvetve” érte csak retorzió.

A kérdést azonban más kontextusba helyezném, és ebből a szempontból is érdemes lenne – némileg a kérdéstől is elrugaszkodva – elméleti vizsgálódásokba kezdeni: felelőssé lehet-e tenni ezeket a fiatalokat azért, mert a rendelkezésekre álló keretek maximális, sőt talán túlzott kihasználásával ellenálltak egy restaurálódó kommunista diktatúrának? Meddig lehet elmenni egy ilyen helyzetben? Jogos-e a diktatúrával szembeni ellenállás? Nem értek egyet azzal sem, hogy nem voltak „tudatos ellenforradalmárok”. A kádári megtorlás fogalomrendszere szerint azok voltak. Antikommunisták voltak, hiszen az 1945-tól kezdve lerakott népi demokratikus alapokat megtagadták. (Mansfeld vallomásának egy mondata: „Az ellenforradalom célja, hogy az 1945-ben megalakult forradalmi kormányt megdöntse.”) Az ilyesmiért pedig a kádári éra alatt elégtelen bizonyítás esetén is komoly retorzió járt. S ha ehhez még a „köztörvényességet” is kimerítő szabályellenességek is bizonyíthatóan tartoznak, pont 1959-ben számítana mellékesnek valakiknek az ’56-os szerepvállalása? Ez csak az új hatalom számára volt elítélendő, az antikommunizmus tudtommal vállalható örökség, melyet pont 1956-ban hagyományoztak ránk szimbolikusan. (csak egy politikai kiszólás, mely tudom, történelmi tárgyú cikkbe nem való, ennek ellenére kikívánkozik: más kérdés, hogy bizonyos politikai csoport, mely szavazatainak döntő részét állítólagos antikommunizmusával teremtette meg, s magát minden rendszermaradványtól mentesnek hirdette, 1994-ben és onnan 2010-es megsemmisüléséig végig asszisztált egy nyíltan posztkommunista párt országrontásához, ráadásul a futtatott politikusaik döntő része az egykori állambiztonság kötelékébe tartozó ember volt, ennyit a felmenőkről és az antikommunizmusukról…) Mansfeld és társai akcióik során a civil társadalom ellen bűncselekményt nem követtek el, tömeggyilkosságokkal nem akarták magukra felhívni a figyelmet, így terroristák nem voltak az én fogalmaim szerint. Ilyesmit még csak tervbe sem vettek. Pusztán azon szerveket támadták (vagy szintúgy csak vették tervbe!), melyekben a Kádár vezetése alatt 1956 eltiprása következtében visszaépített kommunista diktatúra kiszolgáló intézményeit és személyzetét látták, ezt igazolja a Vekerdy Emil elleni „eljárásuk is”. Érdemes ide idézni a párbeszédet, melyet a lopott autóban folytattak le vele, s idézi is Eörsi:

„Bóna megkérdezte tőle, hogy magyar ember-e. Igenlő válaszára kijelentette, hogy ők is magyarok, de gengszterek is. Bóna ezután a rendőrnek a forradalom alatti tevékenységére kérdezett rá: hány embert vitetett el, vagy végzett ki? A semleges válasz után Egei azt igyekezett megtudni, hogy mióta rendőr, és bántott-e valakit a „Kádár-kolbásszal”? Vekerdi azzal védekezett, hogy nincs is gumibotja. Ezután azt firtatták, hogy miért nem inkább üzemben dolgozik, ott többet kereshetne.”

Ezek a srácok belebetegedtek abba, hogy az ő forradalmuk eltiprása úgy ment végbe, hogy tehetetlenek voltak, nem az ő akaratuk és kiállásuk hiánya okozta a kudarcot, sőt, ők mindent megtettek, hanem tőlük teljesen független körülmények pecsételték meg, orozták el jövőjüket. Fiatal koruk ellenére eleven tapasztalatuk volt az 1950-es évek életviszonyairól: a Mansfeld-család vagyonát államosították, s a technikai ügyességéről híres Péter is aligha elégedett meg a korlátozott társadalmi mobilitás miatt az esztergályos foglalkozással. Fiatal, lázadó voltuk miatt nem ismertek még pontosan normatív erkölcsi határokat és „törvénytisztelő magatartást”, azaz a diktatúrának alávetett, kiszolgáltatott emberi állapotot. Mint a fenti idézet is mutatja, ezekben a srácokban egy a kádárival szembeni „ellen-megtorlás” munkált, a maguk mesterkélt és ügyefogyott módja szerint, melynek legitimációja az ’56-os cselekedetek szellemi tartalma, és annak bukása miatt az általános elkeseredés gyakorlati kifejeződése volt, célszemélyei pedig az új rezsim szolgálatába álló figurák, szervek. Mentségükre legyen mondva, ők nem vették fel és nem fogadták el a rendszer által kívánt, a magyar társadalomra máig jellemző letargiát és beletörődést („az ideális állampolgár”) a megváltoztathatatlanba, igaz, ezért az életükkel fizettek. Ilyen értelemben „modern kori kurucok” voltak, a „rebellis magyar ősök” utódai, ahogy ők fogalmaztak magukról: gengszterek, kik a mindenkori hatalom aktív kritikusai. (főleg, ha ez illegitim…) Hiba lenne azt állítani, hogy a Kádár-rendszerben a rezsim részéről akármilyen – büntetőjogi, politikai, erkölcsi – ítélet ne lenne összefüggésben 1956 sokszor kibogozhatatlannak látszó értékeinek tagadásával. Ehhez az akkori igazságszolgáltatás a gyakorlatban számos fedőtörténetet tudott találni, melyeket ha a ma történésze – túl sok valóságalapot adva a felületes szervek sokszor erőszakkal kivert tényleírásainak – nem tud megkülönböztetni, akkor bizony fals képet tár az érdeklődő elé. Főleg úgy, hogy még a 60-as évek végén, 70-es évek elején is volt olyan per, amelyben 1956-os szerepvállalás súlyosbító körülményként szerepel.

Mansfeld tettei egy polgári demokráciában is jogosan súlyos ítéletet érdemelnének, hiszen a demokratikusan megválasztott legitim közhatalommal szemben lázadni és ezt a gyakorlatban a közrend megbontásával érvényre juttatni – nyilvánvalóan nem jogkövető, demokrata jellemre és magatartásra vall, melyet a jogszolgáltatás súlyának megfelelően „díjaz” is. Érdemes talán azon is elgondolkodni, hogy ezeket a fiatalokat, ha nem rebellisek november 4-e után, előbb-utóbb pusztán 1956-os szerepvállalásuk miatt felelősségre vonták volna-e? A konszolidálódó Kádár-rendszerben viszont, amikor a magyar társadalom az ígéretekkel szemben újra átélhette a rákosista terror felújított változatát, ezek a fiatalok példát mutattak, és ha már másért nem is, saját életük és jövőjük megmentése érdekében úgy kívántak nemet mondani a készülődő „legvidámabb barakk” világának, hogy utoljára még elveszik azokat az eszközöket, melyekkel megteremtik emigrációjuk feltételeit. Nem kértek Kádár Magyarországából. S ahogy a mondás tartja: tetteikre mentség nincs, de van rá magyarázat.

Végül egy szubjektív megjegyzés: a balliberális, posztkommunista történelemszemlélet különösen igényes ellenfeleivel, vitapartnereivel szemben a politikai semlegességre (joggal), bár ennek képviselői sem teljesítik maradéktalanul ezen igényeket, sőt. Az idézett tanulmányban is ennek iskolapéldáját látjuk: a polgári-nemzeti erők mucsaisága ismét előkerül. Talán nem túldimenzionálása ez a szerző céljainak részemről, mindesetre nehezen megmagyarázható az, hogy egy történelmi tanulmányban (melynek több mint kétharmada csak történelmi tárgyú) mi ok van a jobboldalnak való „odacsapásra” az írás legvégén? Talán osztályharcos humanizmusból… Az pedig nem szép dolog, ha emberéleteket használunk fel politikai acsarkodásokra és a másiktól való különállás, az ellenfél (ellenség?) szakmaiatlan voltának bizonyítására történelmi köntösbe bújtatott viták során. Egyik fél részéről sem.

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomment}

 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés