Ma, amikor jelentősen felerősödő kultúrharc is folyik az országban, vagyunk néhányan, akik nem kultúrharcot folytatunk, hanem a kultúráért igyekszünk harcolni. Sajnálatos tény, hogy a „kultúra várai” anyagilag és erkölcseikben is igen gyenge állapotban vannak. Az egymás ellen folytatott harcban, és a valamely politikai erőhöz való dörgölődzés miatt „csapataink” erősen megosztottak, s meg is gyengültek.

Harc folyik minden egyes pozícióért. Harc folyik szinte minden intézményben és intézményért, sőt egy-egy kultúrának otthont adható ingatlanért is.

Nem értem, miért vált ki akkora megdöbbenést az emberekben - már akit egyáltalán a létért való küzdelem közepette érdekel –, hogy egy politikai álláspontját nyíltan vállaló színész - jelesül jobboldali - színházat szeretne csinálni a saját értékrendje szerint, az ő értékrendje szerinti közösségnek. S azt sem értem, miért támadják a Nemzeti Színház igazgatóját azért, mert ő a saját értékrendje szerint csinál színházat, aminek ráadásul közönsége is van.

A „magaskultúra” nem kötelezően fogyasztandó „jószág”. Mindenkinek szabad választása, hogy igényei szerint mit, mennyit és milyen színvonalon fogyaszt belőle.

Azt sem értem, hogy miért kell megvonni a támogatást egy vállaltan liberális szemléletű, egyébként világszínvonalú produkciót létrehozni képes együttestől, pusztán a vezetője, vagy az együttest alkotó tagok világnézete miatt.

Vajon miért törnek a politikai rendszerek, pártok totális hatalomra, miért akarják a nézeteiket erőszakkal az azt még befogadni hajlandó közönségre tukmálni? Erre nem lehet magyarázat semmiféle demokratikusan megszerzett politikai hatalom.

Az az érzésem, hogy a többség nem a kultúráért, hanem a kultúrában még meglévő, megjelenő kevéske anyagi közforrás megszerzéséért folytat harcot. Nem produkciót, s legkevésbé sem értéket akar létrehozni – például úgy, hogy felkínálja a befogadónak a kultúra sokszínű palettájáról való választás lehetőségét –, hanem kizárólagos pozícióra törve uralni akarja az egész ”piacot”.

Vagyis nem kultúrharc folyik, hanem létharc, az őserdei szabályok szerint, miszerint akkor jut a legtöbb, esetleg a szükségesnél is több, ha a másikat megsemmisítem, s mindent magam alá gyűrve birtoklom. S akkor már nem is kell színesnek, minőséginek lenni. Elegendő az olcsó populizmus, s máris elérhető a téves és csak rövidtávon megvalósítható cél: a minden területet behálózó totális hatalomgyakorlás!

Kevesen vagyunk, akik azért harcolunk, azért emeljük fel a szavunkat, s teszünk is, hogy alternatívát kínáljunk, hogy ezzel is biztosítsuk a választás lehetőségét. Nem totális hatalomra és piacbirtoklásra törünk, nem is kezeljük a kultúrát a hagyományos értelembe vett piacnak, hanem olyan dolgokat is csinálunk, amelyeknek nincs közvetlen anyagi, pénzben mérhető haszna, sőt időnként a máshol pénzt fialó forrásainkat feláldozzuk valamiféle „nemesebb” cél, a kulturális igény kielégítése érdekében.

Küldetéstudattal rendelkezünk – a szó jó értelmében. Megnyerni akarunk embereket az általunk létrehozott kulturális, esztétikai értékek befogadására, de nem akarjuk kötelezően fogyasztandóvá tenni azokat. Nem képzeljük azt sem, hogy a mi értékrendünk az egyedüli lehetséges, a társadalom számára befogadható értékrend. Tiszteljük mások álláspontját, és nem erőszakkal, hanem példával, példamutatással szeretnénk véleményt formálni.

Azt viszont jogosan elvárhatjuk, s el is várjuk, hogy velünk szemben mások is ekképpen járjanak el. Ne akarjanak megsemmisíteni, ne akarjanak kiszorítani, ne korlátozzanak a jogaink gyakorlásában, valamint az igényünk szerinti kulturális értékek létrehozásában, élvezetében.

Tudom, hogy a jelenlegi politikai konstellációban nem ildomos, és pláne nem divatos európai értékekre hivatkozni, pedig Szent István országában ezt kell tenni.

Ha nap mint nap arra hivatkozunk, hogy már több mint ezer éve az európai kultúrkör részévé lettünk, nem tehetjük meg, hogy szembefordulunk ezzel. Mi magyarok, ebben az országban élők, az európai kultúra, s szerencsére a világ „magaskultúrájának” részei, részesei, alkotói, alakítói vagyunk. Ez nem csak szólamokban jár kötelezettséggel, hanem ma is eszerint kell cselekednünk, hiszen az európai kultúra alapja a tolerancia, a sokszínűség és a változatosság.

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.

{fcomment}