2017. december 12., kedd.       Köszöntjük névnapjukon Gabriella nevű olvasóinkat.  Holnap Luca és Otília napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Az öreg halász

Hírek - Szubjektív

Miska bá’ valaha hajós volt. Azt beszélik, valaha nagy vizeken járt, óceánokat lovagolt hatalmas hajóparipán. Leszerelése után a halászmesterségben találta meg önmagát. Imádta a dolgát, szeretett a vízen élni, jól ismerte a folyót, becsülte annak minden zegzugát. Mígnem egy rosszemlékű nap után nyugdíjba kényszerült. Orvosa javallata megfogta legbelül, talán meg is ijedt valamelyest, józan esze arra intette, hogy hallgasson az okos szóra. – Majd az unokám folytatja helyettem – jelentette ki akkor Miska bá’, szeméből könny csordult alá, karját a fiú vállára helyezte. Az öreg ladikot, halászfelszerelését még aznap az unokájára hagyta. Azt mondta, nagyfiú lett belőle, most már ő is elboldogul a folyóval. Miska bá’ nem sokáig bírta a Tisza látványa nélkül. Egy röpke idő után a folyó védőgátján üdvözölhettük ismét, ahogyan mindennapos sétája során a tőle megszokott elszántsággal rója a kilométereket.

Reggelente a belváros zegzugos utcáin elindulva egészen a fahídhoz vezető rámpáig, ritkábban a györfösi lejáróig cipelte hetvenöt évével megrakott terhét. Természetesen onnan visszafele is ugyanúgy megtette ezt az utat. Egészségügyi sétája – ahogyan elnevezte – akkor sem maradhatott el, ha nagyon fújt a szél, vagy súlyos esőcseppek hullottak alá odafentről.

Kora tavasztól késő őszig gyakran letért a vízpartra is megpihenni. Szeretett üldögélni a folyómeder szélén, közel a pontonhídhoz, ott, ahol a város belvize egy kanálisban sodródik a Tiszába. Keskeny és mély volt ez az árok, az öregember szemében túlságosan is mély, és torkolatánál tölcsérszerűen kiszélesedett, ahogyan a nagy folyók találkoznak a még nagyobb folyókkal. Csak nézte a vizet, talán távolabbra is ellátott. Ki tudja, talán – a kékesszürke folyón túl – az egész világot látta maga előtt.

Elábrándozott, szívet melengető emlékek, mesés történetek színes kavalkádja éltette benne a reményt: az élet szép! – Tőlünk is függ, persze, de mégis gyönyörű! – mondogatta gyakran hallgatóságának a baráti összejöveteleken. Ők meg bólogattak, és csodálták az öreget. Csodálták szívós akaraterejét, kitartását, hitét a földi létben, embertársaiban. És titokban irigyelték is. Igen, irigyelték a hatalmas életkedvéért.

Voltak fanyalgók persze, akik, bár szerették, olykor-olykor, ha halkan is, elejtettek néhány megjegyzést az idős hajóssal kapcsolatban. Könnyű neki, hiszen a világot járta, sokat látott, tapasztalt ember, mondogatták, elismerve, akit megillettek, annak minden szava hitelt érdemlő.

Szeretett társaságban beszélgetni. Egy-egy pohár könnyű fehérbor mellett órákat elüldögélt a kocsmákban. Barátait hallgatta, nézelődött közben, aztán ő is elmondta a maga véleményét. Sok minden érdekelte a világból, olvasott, okos ember lévén általában naprakész volt bizonyos témákban. A sportban is.

– Akkor miért nem látunk mostanában a focipályán? – tették fel a kérdést a barátai.

Az érdeklődők kíváncsiságát Miska bá’ egyszerű, ám felettébb vicces magyarázattal elégítette ki:

– Előbb megszűnt a Diófa vendéglő, aztán bezárták a Harmadik félidő nevezetű kocsmát, mindkettő közel esett a pályához. Most mondjátok meg nekem, ezek után mi értelme volna meccsekre járni!?

Jót mosolyogtak ezen a többiek, mert hát nem olyan embernek ismerték az öreget, akinek nagyon fontos közintézmény lenne a kocsma. Miska bá’ pedig megnyugtatta társaságát, hogy az elhangzott akadályok ellenére a mai napig figyelemmel kíséri a helyi futballcsapat játékát.

– A Fő utcán sem jársz-kelsz már, mint régebben tetted – szegezték neki újabb dilemmájukat. Az öreg csak legyintett a felvetésre.

– Lassan már ott sem marad látnivaló – jelentette ki nagy szomorúan. – Üzletek, kocsmák, vendéglők zárnak be sorba. Márpedig ott, ahol a kocsmák is csődbe jutnak, azon a településen nagy a baj!

Mind közül a Hídi kocsma jelent meg előtte. A fahídhoz vezető utcában, a rámpánál. Valaha jó nevű, forgalmas vendéglátóegység volt, mára azt is utolérte a végzete. Ajtaján lakat, a küszöbén kinövő hatalmas gyomnövény jelzi, már nagyon régen léptek be rajta. Árva lett, elhagyatott, mint oly sok fontos és érdekes dolog a kisvárosban.

– Intézmények, cégek, épületek, emberek. Soroljam még? – nézett barátai szemébe az öreg. Aztán nagy sóhajtozások közepette még hozzáfűzte: – Egyszer csak mindannyian magunkra maradunk.

Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében ott, a folyó partján. Csend volt, nyugalom, s a neszező hallgatásban a Tisza lustán folydogált alá. A vizet bámulta, a mélységet. Aztán, amikor a napfényben hirtelen megcsillant egy parányi keszeg pikkelyes teste a folyó felszínén, a zsebéhez kapott. Majd el felejtettem, szólalt meg hangosan, és előhúzta a kis csomagot. Bocsánatkérőn figyelte az ide-oda cikázó halakat, miközben a nekik szánt eledelt a vízbe szórta. Ugyanúgy, mint régen, amikor még halászgatott.

Most éppen beetetett.

Lovas József Pál

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés