2017. október 20., péntek.       Köszöntjük névnapjukon Vendel és Irén nevű olvasóinkat.  Holnap Orsolya napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Vissza az időben

Hírek - Szubjektív

Talán nem tévedek, ha kijelentem, vannak bizonyos helyzetek, amikor azt mondhatja az ember: most szívesen visszamennék az időben. Akár tíz, húsz vagy negyven évet is! Ez egyszer ne a megosztó politikára gondoljon senki, hanem olyan szép, emlékezetes dolgokra, helyzetekre, amelyeket örömmel viszontlátna, -érezne. Ha lehetne – mondjuk egy időgép segítségével – megtenni az utat. A magam részéről meg sem állnék a gyermekkorig. Tizenegy éves voltam, amikor a Tisza védőgátja mellett húzódó Móra Ferenc rakpartra költöztünk. Akkoriban, amikor még mindennek volt felelőse, a gátoldal külső állapotára is ügyeltek, figyeltek.

Az idő tájt még üzemelhetett a régi szabad strand, melyhez a tisztán tartott ártéri erdőn át vezetett az út. Az a járható út azután tovább csalogatta a kíváncsiskodó túrázót, egészen a régi majálisok színhelyéül szolgáló györfösi tisztásig. (Azok a régi majálisok! Talán egyedül az a kötelező fránya felvonulás volt, ami nem tetszett bennük, a többi… Jó levegő, szórakozás, egyféle kikapcsolódás a zöldben. Hogy jól eláztunk a végén?! Rémlik, már az is hozzátartozott az ünnephez.) Sokat játszottunk abban az ártéri erdőben.

Lehetett, mert akkor még gondozott volt. Mint föntebb leírtam: tiszta és járható. Nem úgy, mint napjainkban. Ma ott áll gazdátlanul, árván, elhagyatottsága elszomorító. Egyrészt, mert rontja a városképet. A másik ok a településre nézvést jelent veszélyt. A ki-kiáradó folyó hordalékával szép lassan feltöltögeti árterét. Igaz, nemrégen megerősítették a védőgátat, félelemre egyelőre nincs okunk, de nem kellene engedni, hogy az ártér is hozzámagasodjék.

S ha már a töltésről esett szó, emlékszem, régen árveréseket hirdettek a gátoldalon nőtt fű kaszálására. Eleinte igény is volt rá bőven, olykor hangos vitákban dőlt el, ki hol tarolhat. Hogy azután időben, kézi kaszával elkezdjék a kijelölt részen a munkát. Később, ahogy fogyatkozott a lakosság, s véle a jószágállomány, úgy csökkent a fűárverések iránti érdeklődés is. A kézi erőt gépek váltották fel éveken át.

A naptárra nézek: 2014-et írunk. Emberek állnak sorban a gát tetején. Férfiak, kezükben egy-egy kasza. A szememet dörzsölöm. Már-már hinni kezdek az időgépben. Na, végre! – kiáltok fel örömömben, ahogy kitekintek a töltésre néző ablakunkon. A fű jócskán megnőtt. A közmunkások késését többek között Cirmos bánta. Szegény macskánkból két kullancsot is kioperáltunk már, mire ideértek.

Ez lenne panaszos szavaim egyik fele. A másik? Azok a régi gazdák valahogy értettek is a kézi kaszáláshoz. Hosszú évek során megtanulták az aratóeszköz használatát, a kaszapenge kikalapálását. Tudták, miként válik ismét élessé a szerszám. Megtanulták a kasza kézben tartását, hogy rendre tudják vágni a búzát, az árpát, a füvet, vagy éppen azt, amit kell. A közmunkások? Tudjuk jól, az ímmel-ámmal elvégzett munkában nem sok köszönet van. Mentségükre szólva, gépesített világunkban már nem tanítanak ilyesmit. Meg aztán, mondják, azért a kevéske pénzért, amit kapnak, minek törjék magukat! Arról, ami most velük történik, nem ők tehetnek elsősorban. Csak hát így tovább pihen a kasza a gátoldalban, a fű meg egyre nő. A kullancsok és a szúnyoghadak nagy örömére.

Lovas József Pál

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés