2020. augusztus 11., kedd.       Köszöntjük névnapjukon Zsuzsanna és Tiborc nevű olvasóinkat.  Holnap Klára napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Harminckét év

Hírek - Szubjektív

Egy évvel ezelőtt is igyekeztem egy összefoglaló elemzést készíteni, s karácsony elmúltával újfent hasonlóra vettem rá magam. Ezúttal József Attila Születésnapomra című versének egyik legtöbbet idézett szakasza (Harminckét évem elszelelt, / s még havi kétszáz sose telt. / Az ám, / Hazám!) világított rá arra, hogy emberöltőnyi távlatokban kell vizsgálni a sorsunkat, így a Hazám, illetve a szűkebb pátriám életének alakulását is.

Harminc-harminckét év már egy emberöltőnyi távolság. Ennyit élt Jézus és ennyit József Attila. Akik most ennyi idősek, a ’80-as évek elején születtek, a rendszerváltás táján indultak iskolába, s ma jelentős részük máshol próbálja a „havi kétszázat” megkeresni. Itthon ugyanis – immár egy évtizeddel Hazánk Európai Unióhoz (EU) csatlakozása után – csak keveseknek adatik meg ennyiért tisztességgel dolgozni. Mindeközben havi kétszáz eurónyi forint körüli összeg a nettó minimálbér, amiből meg kellene élni, de szinte lehetetlen, hiszen az átlagbérek az EU kereseti átlagának a negyedét is alig érik el. Az árak viszont közelítenek az „huszonnyolcak” átlagáraihoz, sőt, időnként egyes áruféleségek és szolgáltatások esetén meg is haladják azt.

Az EU fejlett országaiban legalább nekünk is adatik némi esély a tisztes megélhetésre. Főként addig, amíg a brit miniszterelnök ki nem ebrudalja azokat a közép- és kelet-európaiakat, akik arrafelé próbálnak szerencsét, s eddig elvégezték ama piszkos munkát, ami korábban a gyarmataikról (Indiából és Afrikából) bevándorolt, vagy egykor behurcolt „kinnszülöttekre” hárult. Sajnálatos, hogy ma már a fehérbőrű és keresztény, alantas munkákat végzőket sem látják szívesen, miközben épp az ő közvetlen és közvetett kizsákmányolásuk árán jutottak a világ jóléti csúcsára.

Tekintsünk vissza ezerkilencszáznyolcvankettőbe. Még él Brezsnyev, ő a Szovjetunió rettegett ura. Reagan amerikai elnök – színész létére – jó stratégiát dolgoztat ki a világ remélt újraegyesítésére. A fegyverkezési verseny, a csillagháború veszélye megroppantja az egyébként is gyenge lábakon álló szocializmust. A szovjetzónába tartozó országokban megindul az erjedés. Lengyelországban egy hajógyári munkás, Wałęsa megalapítja a Szolidaritás (Solidarność) szervezetet. Magyarország gazdaságilag és finanszírozás szempontjából a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a világkereskedelmi egyezmény felé kacsingat. Hazánk építgeti a kapcsolatait az NSZK-val és az USA-val, Kádár pedig Vatikánban hivatalos látogatást tesz a lengyel származású pápánál. Aztán felgyorsulnak az események. Egymást követi a Szovjetunió élén Andropov, Csernyenko és Gorbacsov – utóbbinak már csak egy összeomló világbirodalom romjai között az üszök eltakarítása marad. Magyarországon Grósz lesz az állampárt főtitkára. A változások – a glasznoszty és a peresztrojka – megállíthatatlanok. Mint a palackból kiengedett szellem, száguldunk… – az összeomlásba.

1987-ben, 1988-ban és 1989-ben ellenzéki pártok alakulnak, s az MSZPM is megtartja a sorsdöntő pártkongresszusát. Nincs menekvés a rendszer számára, a szocializmusnak nevezett gulyáskommunizmus halott, viszont gyorsan bebizonyosodik, hogy a ránk szabadított kapitalizmus számunkra halva született.

Megjelenik a „Ruszkik haza!” plakát , melynek üzenete jelszóvá válik. Az orosz megszállók haza is mennek, s marad utánuk a csőd. Közben megérkezik a multinacionális tőke, mely átrendezi Hazánkat, s az egész térséget. A pénzuralom idetelepíti az olcsó bérmunkára alapozott, „tudásigénytelen”, elavult technológiát. Amíg tőlünk nyugatra végbemegy a technológiai forradalom, a „vasfüggönyön innen” megszilárdul a bérrabszolgaság, s ezzel együtt stabilizálódik a gazdasági hanyatlás.

Hiába minden józan észérv, e vidéket – piacként – felvásárolja a „nyugat”, miközben konzerválja a fogyasztói nyomort. A vadkapitalizmus győz, melybe Hazánk belerokkan. Nincsenek már józan ítélőképességű politikusaink, és elfogyott a szabad gondolkodásra képes értelmiségünk. Eltűnt az intellektuális réteg, amely levezényelhetné az igazi változást.

Az egészségügy, az oktatás és a szociális rendszer összeomlott, s amennyiben nincs a külföldi munkavállalás lehetősége, itt ma már ázsiai vagy közép-afrikai szintet érne el a nyomor. Mondhatnánk persze, hogy néhány uniós országban még rosszabb a helyzet, de az egészségesen gondolkodó ember számára e tény felemlegetése nem nyújthat vigaszt. Aki nem felfelé és előre törekszik, végleg eltűnik a történelmi, társadalmi süllyesztőben.

Hazánk 2004. évi uniós csatlakozása, s az azt megelőző tárgyalássorozat – amelyből az elmúlt huszonöt év szinte minden számottevő politikusa kivette a részét – alapjaiban elhibázott volt. Ismét sikerült rossz szerződésekkel, rossz gazdasági struktúrát rögzítenünk. Konzerváltuk a semmit, s továbblöktük magunkat a gödör aljára. Minderre „rátettek néhány lapáttal” egyes önkormányzati vezetők, akik felesleges látványfürdőkkel, több millió négyzetméter díszburkolattal, valamint az azokon nyaranta szépen csordogáló szökőkutakkal „gazdagították” Hazánk mindennapi létét. Mindeközben az iskoláink zömében az informatikai rendszerek korszerűtlenek, az elmúlt hetekben például még mindig gőzerővel telepítettek fix monstrumokat is.

A minap egy iskola vezetői – éppen a mi vidékünkön – azzal büszkélkedtek, hogy olyan szak- és betanított (OKJ-s) szakmákat oktatnak a tanulóiknak, amikkel majd német és angol nyelvterületen az összes aljamunkát elvégezhetik. Ide jutottunk! Büszkék vagyunk arra, hogy közpénzen képezzük a nyugatiak számára a kőművest, a szakácsot, a felszolgálót és a vécészerelőt – vagyis a kiszolgáló személyzetet!

A külföldi munkalehetőségek nélkül persze összeomlanánk, mert ma Magyarországon a kutatásfejlesztés (K+F) és az oktatás – alacsony szintű, tömegtermelésen alapuló – szintje miatt úgysem lehet tisztességes munkáért tisztességes bért kapni. Nincs manapság Hazánkban olyan hozzáadott értékű termék és termelés, aminek a haszna itt kumulálódna.

Megértem a jelenlegi kormánypártokat és a miniszterelnököt, hiszen pillanatnyilag nincs más lehetőségük, mint a „rezsicsökkentés” demagóg eszközének átmeneti használata. A béreket ugyanis a kormány sem emel(tet)heti olyan mértékben, hogy az – rövidtávon – érdemi felzárkózást eredményezzen. A gyors bérszintnövelés úgy el sem lenne érhető, hogy ne eredményezné újabb, több tíz- vagy százezer munkahely elvesztést (mégpedig a kivonuló „rabszolgatartók” miatt). A kabinet most a „rezsicsökkentéssel” némi levegőhöz igyekszik juttatni a négymillió mélyszegénységben (legalábbis az EU viszonylatában) élőt, miközben a belső keresletet is igyekszik növelni. Sajnálatos, hogy ez az intézkedéssorozat olyan kis mértékben érinti a leginkább rászorulók millióit, hogy érdemi gazdasági növekedést nem indukálhat. A felsőbb három jövedelmi osztályba tartozók viszont a többletbevételeikkel a hiteleiket váltják ki, az így megmaradó pénzüket pedig kiviszik az országból, vagyis azzal máshol növelik a fogyasztást.

Rendszeresen hivatkozunk a különböző „sikerországokra” – megjegyzem, nem túl sok van belőlük, s egyik sem alapozta a sikereit olyan idegenforgalomra, ami nem is létezik. Nálunk viszont még mindig meg-meglengetik ezt a mohácsi zászlót. Finnország, Dánia, s Dél-Korea sem a turizmusra épít. Inkább a hatékony mezőgazdaságra és/vagy a magas színvonalú oktatásra alapoznak, s e területekre a bruttó hazai termék (GDP) nyolc-tíz százalékát költik, miközben Hazánkban erre négy százalék jut; a kutatásfejlesztésre viszont csupán egy százalék, míg náluk három-öt százalék. S eközben Hazánkban a GDP esetenként még ezen országok GDP-jének a tíz százalékát sem éri el.

Szűkebb pátriánkban sem alakult jobban a helyzet. Térségünk fejlettségben még az országos átlagot sem éri el. A gazdasági teljesítményünk visszaesőben, csakúgy, mint az állandó lakosságszám. Ez utóbbinál jobban már csak a ténylegesen és életvitelszerűen itt élők száma csökken (Csongrádon forgalombecslés szerint mindösszesen már csak mintegy tíz-tizenkétezer fő). Új munkahelyek lényegében nem létesülnek. Ipari nagyvállalatok nincsenek, néhány jelentősebb mezőgazdasági vállalkozás, valamint a települési önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató. Bár az önkormányzat esetében e megállapítás is „sántít”, hiszen az iskolák zöme az állami fenntartásban működő Klebelsberg Intézményfenntartó Központhoz tartozik. Megállapítható tehát, hogy a helybéliek legnagyobb hányada valamilyen állami apanázsból él. Ezek persze nem olyan jövedelemforrások, amelyekre fogyasztásbővülést lehetne alapozni, így a kínálat is egyre szűkül. Jól igazolják e tényt az üzletbezárások, valamint a félbehagyott kereskedelmi beruházások (míg a város szélén a Tesco, a Széchenyi úton az ALDI hagyta inkább veszni a befektetését, megelőzvén, hogy az üzletek megépítésével és megnyitásával a tulajdonosaik esetlegesen még hatalmasabb veszteségeket szenvedjenek el).

Az elmúlt évtizedben néhány látszat- és látványberuházáson kívül másra nem volt itt példa. Büszkén élünk az állami segélyadományokból. Lassan olyanok leszünk, mint az afrikai bennszülöttek, akik a világhatalomról (az általuk ismert világ feletti hatalomról) álmodoznak, de végtelenül megörülnek néhány, általuk nem ismert technológiával gyártott üveggyöngynek is.

Egyetlen eredmény, hogy a gyűlölt vörös járdaköveket – az újabb nagyszabású járdaépítési beruházás részeként – felváltották a szürkék. A „feljebbvalóink” közfoglalkoztatással, közpénzekből teremtett látszatmunkával, látszatjövedelmet biztosítva mutatnak fel látszateredményt, s mutatnak ki látszatnyereséget, s teszik ezt – természetesen – önkormányzati többletbevétel indukálása nélkül.

Érdemi gazdaságfejlesztő beruházásra rég’ nem volt példa, s most sincs elképzelés. Néhányan még vitatkozunk egy húszéves fürdő (nem uszoda, hiszen az a megnevezés csak egy választási ígéretben szerepelt) fejlesztési projektjének elkötelezettjeivel. Próbáljuk őket meggyőzni, hiszen már az elképzelés is nyögvenyelős, s a megvalósításánál csak a majdani működtetésének finanszírozása a reménytelenebb, kilátástalanabb. Kétségtelen, e projekt környezetét mára elszigetelték az értelemtől, csak a politika és a fékevesztett gőg vezérli az ígéreteik valamiféle betartásáért az utolsó pillanatokig kapkodva hadakozókat.

Szomorú, de az életemből újabb harminckét év elszelelt. A korábbi szocializmus (bár lett volna az, de csak szólamokban létezett) által elrabolt huszonhattal együtt immár ötvennyolc veszett oda, mégsem mondhatom, hogy havonta annyira telt volna, amennyit egy átlag „nyugat-európai polgár” kéthetente elkölthet. Pedig tanultam, gyermekeket neveltem és nevelek, a munkámat igyekeztem tisztességesen elvégezni, s a köz ügyei iránt is fogékony vagyok.

Több elemzést olvastam mostanában „polgári közgazdászoktól”, így – többek között – Mellár Tamástól, Chikán Attilától, Pogátsa Zoltántól is, de még ők sem sok jóval kecsegtetnek. Nem látnak esélyt arra, hogy – a mindenkori uniós átlaghoz viszonyítva – Hazánkban akár az unokáink is jobban éljenek. Ha nem következik be érdemi változás, örökre egy kirabolt piacú, olcsó bérrabszolgaságra berendezett ország maradunk. Az egy százalék körüli gazdasági növekedés (ami a korábbi évek mélyrepüléséhez viszonyítva relatív siker) ugyanis főként a mezőgazdaság eredményességét tükrözi, s egy aszályos év következtében azonnal mínuszba fordulhat. Ennek az országnak négy-hat százalékpontos gazdasági növekedésre lenne szüksége, tíz-tizenkettő éves ciklusban, s akkor talán már felsejlenének a remények. Ehhez képest a realitásokkal ellentétesen cselekszünk. Miközben – még úgy is, hogy Hazánkból félmillió aktív, képzett, intelligens, vállalkozásra is kész lakos elment, vagy menni készül – szerencsétlen sorsú embereket akarunk látszólagos tudással felruházni. Ráadásul ezt szociális mázzal igyekszünk leönteni, de a cukorfedél alól mindinkább kitűnik, hogy a bűvészkedés már látszateredményt is alig hoz.

Ferenc pápa is hangsúlyozta, hogy a növekedéshajszolás helyett az embert kell a középpontba helyezni! Különben hamarosan kimondják ránk a végítéletet, s a ma feleslegesnek látszó négymilliárd elsöpri a dőzsölő, pazarló egy-kétszázmillió uralmát.

(2013. karácsonya)

 

A nagy generáció

Hatalmas kegyként szakadt ránk az élet,

Súlyos örökséget görgettünk magunk előtt,

Bátrak voltunk itthon maradni,

Nem tántorogtunk ki, nem vagyunk

„Távolba szakadt” jómódú „hazajövők”.

S most is mi cipeljük a terheket,

Húzzuk a sárban megrekedt igát,

Nem tudjuk, mi jut majd, ehetünk-e

Megöregedve kenyeret s húst,

S hogy hol követtük el a hibát.

A szabadság szélesre tárta a kaput,

Mehet, ki merre lát, széjjelrajzik,

Kiben a tehetség gyújtott lángot,

Messze keresi boldogulását az ifjúság.

Itt nem marad, csak öreg, tehetetlen,

Gyáva, röghöz kötött, haszontalan,

Vagy vállrándítva élősködő,

Jó nekik ez is, nem érdekli őket

Se múlt, se jelen, se jövő!

(2007. nyara) Megjelent a Látlelet című kötetemben, 2009-ben a Raszter Kiadónál, magánkiadásban.

Nemeskéri-Orbán István

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés