2019. november 12., kedd.       Köszöntjük névnapjukon Jónás és Renátó nevű olvasóinkat.  Holnap Szilvia napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Mindenszentek

Hírek - Szubjektív

Jolánka időben kikészített mindent. Már ugyan ősz utója járta, de még nem volt hideg. „ – A kardigán elég lesz, de vedd fel a kis sapkádat is” - szólt oda a kicsi Gergőnek. A sárgára meszelt fal elől még nem vitte be a kamrába a zöld padot. Gondosan ráhelyezte a vékony fehér viaszgyertyákat, a gyufát. Pénztárca, ezüstszürke kapukulcs. Felnézett az égre. Esernyő, nehogy Gergő elázzon. Majd kihozta a gyékényszatyrot. Gondolkodott. Hátha kell még a kis seprű, na meg egy kis újságpapír Gergő kezét megtörölni, hátha valamihez hozzáér. „– Indulhatunk, kicsikém - s már zárta is be a konyhaajtót, ráhajtotta az összeeszkábált zöldes szúnyoghálót.

Gergő nagy szemekkel nézte a késő délutánban fénylő ezüstszürke kapukulcsot, ahogy megfordult a nagy vaskapu zárjában.

-Nagymama! Már megint a temetőbe megyünk?

-Oda, kicsikém, oda. Add ide a kiskezed- nyújtotta Jolánka meleg tenyerét, miközben másik kezével gondosan zsebébe csúsztatta a kapukulcsot.

Útközben többször is megtapogatta, megvan-e. Tudta, hogy igencsak sötét lesz, mire hazaérnek. Szótlanul haladtak a téglajárdán. A forgalmas betonúton rengeteg jármű berregett, de Jolánka nem érzett veszélyt. A járda és az út között mély árok húzódott. Ha leesett a nagy eső, a hatalmas vizet magába fogadta, majd beengedte a lejtős járdán át a házak udvaraiba. Ilyenkor térdig ért a víz. Most nem esett, már rég nem.

-Mégis jobb lenne, ha te mennél belül, kicsikém – cserélte meg Gergőt és a gyékény szatyrot kezeiben.

Jobb volt így. Az útkereszteződésnél szorosan markolta unokája kicsiny ujjait.

-Itt nagyon kell ám vigyázni, tudod? – kezdte magyarázni. - Először balra, aztán jobbra nézz! Ha a világon semmi nem jön, csak akkor lépünk az úttestre, kicsikém.

Két kereszteződésnél is megálltak hosszasan. A másodiknál már lámpa is égett, szemüveg nélkül is látta a zöld jelzést.

-Nagymama! Miért megyünk olyan sűrűn a temetőbe? – szólalt meg Gergő, miután maguk után hagyták a zöld fényt.

-Mert már máshova nem mehetünk. Ott nyugszanak a szeretteink - sóhajtotta Jolánka. - Aztán most más is van, kicsim. Ez a nap különleges. Majd meglátod, mennyi gyertya ég.

És már ott is álltak kézen fogva a nagy bejárati kapu szegleténél. Gergő ilyenkor mindig felnézett a magasba, hogy lássa azokat a cirkalmas betűket, amiket nem tudott elolvasni még.

- Mit írtak oda? – kérdezte most is.

- Feltámadás, kicsikém. Már nemsokára te is el tudod olvasni.

- Az mit jelent?

- Majd megérted. Kicsi vagy. Talán olyasmit…, hogy megértsd… a szeretteinkkel lehet, hogy találkozunk még.

Gergő csendesen rótta a jól ismert földutat, de ezt sehogy sem tudta elképzelni. Már elhaladták a temetőgondnok házát is. Jolánka illendően beköszönt. Juliskáék laktak itt. Jobb időkben pár szót beszélgettek, segítségükre még nem szorult. De tudta, hogy az az idő is eljön. Most még bírta. Nyugodt volt. A sírok közeit megkapálta, felgereblyézte. A borostyánt megigazgatta, a fekete márványt puha ruhával áttörölgette, szépen csillognak az arany betűk megint. A fehér, gömbfejű krizantémokat Gergővel választották ki. Juliskáéktól vették. Még mindig rengeteg fehérlik a ház mellett, akad eladnivalójuk elég.

-Nagymama! Juliska néniék nem félnek a temetőben lakni? – szólalt meg Gergő ismét.

-Ugyan, kicsim! Mitől félnének? A halottak nem bántanak senkit – válaszolta meg Jolánka gépiesen a kérdést.

-Én akkor sem szeretnék itt lakni! – makacskodott Gergő, s alig várta, hogy a házat a háta mögött tudhassa.

Aztán számolt. Pontosan háromig kellett számolnia, akkor fordulhattak jobbra a földútról a sírok közé. Balra ott állt a nagy kőkereszt, rajta a kifeszített Jézuska. Megnézte most is. Már bent jártak a sírok között. Jolánka haladt elől, húzta maga után a kis Gergőt, el nem engedte volna kezét.

-Itt vagyunk! – tette le a gyékényszatyrot a zöld borostyán szélibe. - Látod, nem dolgoztunk hiába - nézett körbe elégedetten. - Szép a sír.

Gergő most is maga előtt látta a zöld levéltömeget, ami földig körbefutotta a sírt. Már tudta, hogy borostyán a zöld zuhatag neve. Fehérlett közte a nemrég vásárolt gömbvirág, a sötét márvány aranyos betűit azonban még itt sem tudta leolvasni. Azt viszont megjegyezte, hogy nagypapa és anyuka pihen itt. A régi fényképekről elképzelte, hogyan is nézhettek ki. És most hirtelen körbenézett. Látta, hogy a nagymama megint igazat mondott. Minden sír gyönyörű volt. Tengernyi hosszan fehérlett a sok gömbvirág, és ameddig csak ellátott, pislákoltak a gyertyák fényei.

Jolánka még egyszer elsöpörte a szél fújta száraz faleveleket, hiába, így nyugodott meg. Remegő kezével meggyújtotta a gyertyákat. Mindenhova tett. Néhányat a borostyán közé, szúrt a márvány tövébe is. Majd került a márvány széleire, meg a sír körül a földre, egészen körbe. Szerette, ha sok gyertya égett. Gergő segített. Gyufát ugyan nem kapott a kezébe, de gyertyát igen. Jól meghúzogatta a vékony szálát, átvette társától a tüzet. Szerette nézni, ahogy a viasz egyre csordogált, mígnem a gyertya talpa megtapadt benne.

-Nagymama! Most miért ég ennyi gyertya? – kérdezte.

-Mindenszentek napja van, kicsim. Ilyenkor sok gyertyát szoktunk gyújtani – válaszolt Jolánka messziről, mély gondolataiból kitemetkezve.

-Kik azok a Mindenszentek?

-Majd megérted. Most kulcsold össze a kiskezed, imádkozzunk, kicsim! – kezdte el Jolánka, hogy „hiszek egy Istenben”.

Gergő követte. Kívülről fújta a Mi atyánkat is. Minden este már pizsamában mondták el a meleg, dunnás ágyban közösen.

Jolánka még csendben állt összekulcsolt kezeivel az ima után is. Kezdett sötétedni. Jobb is, gondolta, el tudja rejteni a lassan eredő könnyeit.

-Sötét lesz. Induljunk, kicsim! – tapogatta meg zsebében a kapukulcsot. - Add a kiskezed.

Gergő nem tiltakozott. Ugyan csupa fényben úszott a temető, mégis biztonságot jelentett a nagymama munkától érdes meleg tenyere. Jolánka még visszanézett. Meggyőződött, hogy a borostyán közötti gyertyákat elfújta-e. Féltette, nehogy a zöld leégjen. A többi éghetett.

-Isten veletek! – búcsúzott.

Ő is belekapaszkodott Gergő kicsiny tenyerébe, vigyázva haladtak a sok sír között. Végre rákanyarodtak a földútra, de most nem a szokott irányba mentek. Előbb, balra fordultak le.

-Hová megyünk? – kíváncsiskodott rögtön Gergő.

-Majd meglátod!

Nemsokára egy fényes sátrat vett észre. Az emberek jöttek-mentek. A sátorban nagy, fekete üstszerű edény tetején gőzölgött a meleg gesztenye. Egy széles szoknyájú, kendős néni forgatta, mérte őket. Gergő már jól ismerte a gesztenyefát, a széles zöld leveleit, a terebélyes derekát. Sőt ismerte a zöld tüskés gombócot, amiből kifejlődött a kemény, barna gesztenye. Szedett is már a fa alól belőle. Ha megsütötték, a barna bőr szétnyílt, mintha a szem, vagy a száj nyílt volna meg.

-Húsz deka sült gesztenyét kérek! – kereste elő Jolánka a szürke gombos pénztárcát a gyékényszatyor mélyéből.

-A tied, kicsim – nyújtotta Gergőnek a meleg papírzacskóban szunnyadó szelíd gesztenyéket.

-Majd otthon! – kapott a zacskó után Gergő.

Szerette őket kibontani. A szétnyílt bőrt felhúzta, belőle a meleg kis golyókat kifejtette. Még nem volt készen. A barnás alatt húzódó szőrös bőrt kis ujjaival, körmeivel letépkedte. És végre haraphatott, szétomlott kis szájában a meleg, omlós gesztenye. Alig várta, hogy hazaérjenek. A sötétben egymás mellett, szorosan lépkedtek. Csupán egy kérdést tett fel, amíg hosszan várakoztak az útkereszteződésben.

-Nagymama! A nagypapa is szent volt?

-Nem, kicsim. Nem volt szent. Aki csodát tesz, arra mondjuk, hogy szent. De jó ember volt, nekem elhiheted.

Az ezüstös kulcs most nyitotta a zárat, a sötétben még jobban fénylett. Gergő két gesztenyét a párna alá rejtett, hátha éjszaka feltámadnak a Mindenszentek. A gesztenyét biztos szeretik, legyen mivel megkínálni őket.

Toldi Zsuzsanna

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés