2019. szeptember 18., szerda.       Köszöntjük névnapjukon Diána nevű olvasóinkat.  Holnap Vilhelmina napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Forradalmunk kis magyar történetpolitikája

Hírek - Szubjektív

Szinte közhelyszámba megy, mégis hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az ember egyszerre alanya és tárgya saját történelmének. Alanya akkor, amikor lehetősége nyílik alakítani annak menetét (felvonul, követelőzik, közösségbe szerveződik és „önkormányoz”, ad absurdum erőszakoskodik), tárgya pedig, amikor cselekvőként tetteivel párhuzamosan különféle összefüggések határozzák meg cselekedetei érvényét és azok kivitelezésének lehetőségeit. Tárgya akkor is, amikor a jövő embere róla alkot ítéletet. 1956 a magyar történelem olyan kikristályosodási pontja, melyben rengeteg folyamat fut össze, jellemek és cselekvési-, valamint identitásformák kristályosodnak ki. Sajnos megannyi, akkor a jövőben irányadónak tartott érték kerül a zár alá – mindmáig.

Az 1956-os magyar társadalom teljesítményének világtörténelmi kontextusban is kiemelkedő voltához aligha férhet kétség. Felvetődik azonban a kérdés, hogy ennyi idő távlatából mi, magyarok a szűkebb-tágabb hazán belül mit őriztünk meg belőle, mennyire szerves része identitásunknak? Egyáltalán: van-e, s ha van, milyen lehet a viszonya egy magyar honpolgárnak a saját múltjához?

Természetes, hogy bizonyos történelmi események identitásalkotó funkciót betöltve elveszítik reális, objektív tartalmukat. Annyiban legalábbis biztosan, amennyiben az identitáspolitikai cél érdekében bizonyos tények kellemetlenné válnak, s felül kell írni, vagy a koncepció érvényesítése érdekében mellőzni kell azokat. Az sem meglepő, hogy egy többé-kevésbé demokratikus közvéleményben a beszédtérben megjelenő politikai erők saját legitimációs szempontjaiknak megfelelően interpretálnak és sajátítanak ki bizonyos elemeket a régmúlt korok történéseiből. E harcmező vonzásában azonban rejtve marad az, hogy a sarki fűszeres, a nyugdíjas, az értelmiségi, egy melós vagy egy diák ’56-ról alkotott képe önmagában milyen, s mennyiben rakódnak rá mindazok a panelek, melyek a politikai beszédtér szűrőjén keresztül próbálnak saját véleményére hatni. Érdemes ez utóbbit szemügyre venni.

A magyar társadalom semmiképpen sem mondható történelmi kérdésekben semlegesnek, érdektelennek. Aki ezt állítaná magáról, minden bizonnyal füllent: miképp minden ellenkező állítás ellenére legtöbbünk szereti a focit, foglalkozik a politikával és néz tévét. Valamennyi embernek saját véleménye van, bár ezek kevésbé a kortárs kánon „alászállt javai”, inkább egyéni vagy családi emlékfoszlányok vagy félhiteles/hiteltelen, olcsón megkapható, a bulvár műfajába tartozó történelemkönyvekből összerakott szubjektív fantazmagóriák, esetleg a tematizált iskolai tananyagból fel-felrémlő felületes tudás. Kevesek törekednek – fejlett kritikai érzék híján – a differenciált történelmi látásmódra, így a választott olvasmányok megválogatására. Ez a helyzet nyilván megkérdőjelezi és minősíti a történettudományt hivatásszerűen művelő tudósok elmúlt húszévi teljesítményét, kánonalkotási törekvéseik hasznosságát, s úgy általában a magyar szellemi elit állapotát, kérdésfeltevéseit is.

Hazánkban kialakult egy átpolitizált – ennél fogva számomra tudományetikai szempontból értelmezhetetlen – bal- és jobboldali történelemvilág. (Mintha a történelem úgy általában valamilyen „oldali” lenne egyáltalán…) Nem igazán lehetne jobb szót találni erre az inkoherens, sok önellentmondással bíró két vonalnak a megnevezésére. Ami ebből ’56-ra vonatkozik: a baloldali narratíva szerint a nép újrakoronázza Nagy Imrét, aki emberarcúvá reformálja a szocializmust, így megmenti a szocialista (!) rendszert. Innen ered a differenciálatlan Nagy Imre-kultusz. Máris kész a baloldali ideál: van egy reformpárt, egy a szegények közül felemelkedő demagóg zseni, s egy relatíve boldog, magát a jövőben halál közeli állapotba dolgozó nép. S persze ott van a soha jelentésrétegeire szét nem bontott és úgy értelmezett „szocialista rendszer”, melynek bűnei (értsd: a társadalom faji vagy osztályalapon kiválasztott kisebbségét indokolt megölni a többség majdani jólétéért) a jobb jövő reményében indokolhatóak és így megbocsáthatóak is. Bár ez utóbbit – érezvén annak erkölcsi problematikusságát – csak hallgatólagos konzekvenciaként fűzhetjük hozzá, s nem is szokás hangoztatni. Az is érdekes kérdés persze, hogy egy kommunista reformpolitikus miképp lehet egy a polgári demokrácia játékszabályait betartó, magát elég bajosan szociáldemokrataként definiáló párt ideológiai-szellemi előképe. A legitimációs és morális válságban lévő, magukat baloldalinak nevező pártkonglomerátumok nagyjából itt meg is álltak, az értelmiségi hátország sem tud új munícióval szolgálni, azon túl, hogy a reformkommunistákat polgári demokratákká gyurmázzák át. Pedig 1956 baloldaliságából bőven lenne merítési lehetőség.

A jobboldali narratíva több szempontból sem tudott és tud mit kezdeni 1956-tal, ugyanis nincs róla koherens képe. Egyrészt furcsa konzervativizmusa ellenére a nemzeti érzelmű (s halkan meg kell jegyezni, a résztvevők öndefiníciójuk szerint szocialisták is voltak) tömeghez kell vonzódnia, hiszen az uralmi elit mégis csak maga volt az elnyomás megtestesítője és a gyűlölet tárgya, így lehetetlenné válik egy reformelit feldicsőítése. A mérsékeltebb patrióták az állampolgári jogokat alkotmányos szerepébe visszahelyezni kívánó intézményszervező népvezéreket, a radikálisok a fegyvert fogó pesti srácot éltetik. Általában nagy az igyekezet a nemzeti érdek (értsd: a nemzeti függetlenséget előmozdító lépések) gumikifejezésbe összedobálható fegyveres, diplomáciai, kormányzati intézkedések középponti elemmé tételére. Manapság ez hoz muníciót a nemzetközi szervezetek elleni – egyébként cseppet sem indokolatlan – jogérvényesítő harchoz. Paradox módon a mai politikai jobboldalt két szempontból mindenképpen tipikusan baloldali attribútumok határozzák meg: áldozati kultúrát teremt (utólagos pénzbeli jóvátétel a megtorlások áldozatai számára, mártírok beültetése a parlamentbe, akiket múltjukon kívül semmi nem indokol), s végső soron a tömegek forradalmiságát tartja értéknek.

Felütötte a fejét két új jelenség is: a 2010. óta regnáló kormányzat a „plebejus konzervativizmusa” jegyében kipécézte magának a munkást (a tavalyi miniszterelnöki beszéd az akkori munkáshelytállásból próbált erőt kovácsolni a mai kihívásokhoz), míg az egyre markánsabb, színvonalas honi „ellenforradalmi gondolkodás” az ’56-os magyarok rendpártiságát. A baloldali társadalommérnökök által realizálni kívánt kollektivista ideák helyett ugyanis a tradícionális értékek (család, vallás, nemzet, rend és legitimitás) melletti markáns kiállást tekintik alapmotívumnak. (S mi tagadás, 1956. e tekintetben tényleg ellenforradalom volt, ugyanakkor szocializmusellenes megmozdulásról sem beszélhetünk.)

Mindezekből persze nem következik az, hogy 1956. közelebb állna a mai, vagy úgy általában az eszmetörténet által bal- vagy jobboldalinak tartott történeti hagyomány bármelyikéhez is. 1956. nem besorolható egy formális, meghatározott attribútumokkal ellátott keretrendszerekbe. (Mivel a történelmi esemény adott, így legfeljebb a történelmi értelmezés rendszere szorul javításra.) Pusztán arról van szó, hogy bizonyos ’56-os jelenségek jobban interpretálhatóak a szocialista ideálok szempontjából (tömegmozgalom, radikalizmus, jövőépítés, haladás), míg mások a „jobboldali arculatát” erősítik (legitim kormány, nemzeti függetlenség, új közjogi rendszer, alapjogok) Éppen ebből is adódik egyedi szépsége, s teszi nehézzé és értelmetlenné a kisajátítást.

A kisajátítás nehézségének legmélyebb oka viszont az, hogy mindkét politikai oldal számára kezelhetetlen a sokszínű, a képviseletiségig eljutni nem tudó önszerveződő társadalom, mely a maga politikumát nem pénzemberekből, karrieristákból és politikai-gazdasági lobbisták közül választja ki.

A barikádokon túl pedig bizonytalanul áll az állampolgár, akit legtöbbször „független szakértőnek” beállított emberek – valamelyik pártmédiumon keresztül – próbálnak meggyőzni az említett két nyomvonal valamelyikének igazáról. Ennek következtében marad a „mezítlábas forradalmár” emberközeli hősiessége, s annak tudata, hogy 1989. mellett utoljára ekkor kerültünk – persze olimpiai sikereink mellett – szembetűnően a világ színpadára. S egy ilyen, szellemi polgárháború által sújtott országban azért ez sem kis teljesítmény, hiszen legalább ennyi megmaradt.

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés