2019. május 21., kedd.       Köszöntjük névnapjukon Konstantin nevű olvasóinkat.  Holnap Júlia és Rita napja lesz.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Elmúlt minden illúzió? (1.)

Hírek - Szubjektív

Huszonkét évvel ezelőtt, 1991. június 19-én hagyta el az utolsó szovjet katona – Viktor Silov altábornagy – Magyarország területét. A hétköznapokban állandósult megélhetési gondokkal küzdő átlagember hajlamos nyeglén túllendülni ezen a szimbolikus aktuson, pedig az „ideiglenes megszállás” fél évszázadának szakadt vége. Kikerült a hétköznapi magyar életérzésből a külső megszállás életet fenyegető, majd elhomályosuló, nyomasztó tudata. Néhány évre rá mindennapi sokként jelentkezett a munkanélküliség, melyet kiegészítettek az eladósodás egyéb társadalmi következményei.

Az ország 1990. után újfent rosszul sáfárkodott a visszanyert szabadságával: az újrakezdés során bizonyára kevesen hitték volna, hogy évek múlva az ifjúság javarészének külföldre kell menekülnie, tovább gyengítve ezzel az egyébként is gyenge magyar családstruktúrát. Azt sem hitték akkor, hogy negyven éves kor felett egy szakmunkás a munkaerőpiac számára értéktelennek számít. Az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy néhány régió rövidtávon az elnéptelenedéssel és az értékalkotó, produktív társadalmi csoportok elvándorlásával lesz kénytelen szembesülni. Az önmagára büszke nyugati világ az országot a pejoratív „balkáni” jelzővel illeti, mégpedig a provinciális politikai kultúrája, súlytalan gazdasága és lerongyolódott lakossága miatt, holott a volt keleti blokk államai közül talán – a lengyelek mellett – mi indulhattunk a felzárkózás útján a legelőnyösebb pozícióból.

A huszadik század – s a magyar jelenkortörténet – bizonyos értelemben másról sem szólt és szól, mint a különféle nagyhatalmi erőterek újrapozícionálásról. Nem új jelenség ez, hiszen az ország tizenhatodik századi három részre szakadása óta a sorsát nagyhatalmi összefüggések határozzák meg. Manapság is sűrűn halljuk: a világgazdaságban ugyan keleti szél fúj, mi azonban engedelmes szövetségesként továbbra is együtt megyünk a közös csődbe az újdonsült nyugati testvérnemzeteinkkel. Az autonómiáját vesztett, a politikának és az állami pénzforrásoknak kiszolgáltatott értelmiség sem végezte és végzi el feladatát: nem gondolkodik az ország helyzetének újrapozícionálásáról, nem hiteles kritikusa a mindenkori hatalomnak, s hamis erővonalak mentén kialakuló belső megosztottság gyötri.

Mintegy két és fél évtizede valóban véget ért valami, s elkezdődött az új „haláltánc”. Az ország 1990. után naivan hajtotta fejét a bizonyos elitcsoportok által reklámozott, atlanti központú pénzügyi-gazdasági integráció igájába, s hitt az ott bevált, viszonylagos jólétet hozó modellek csalóka ábrándjának. Magyarország névleg ugyan visszanyerte szuverenitását, szabad önrendelkezését, azonban hamar világossá válhatott minden gondolkodni képes ember számára már akkor is: a mi igényeink szerint alakítandó „szép, új világhoz”, a folyamatos reformdiktatúrához ismét kapunk piros-fehér-zöld mezbe öltöztetett külső segítőket, fogadatlan prókátorokat. Az elitkollaboráció a társadalmi bénultsággal, tespedtséggel és illúziókkal egyetemben – mint mára világossá vált, s a bőrünkön is érezzük – az ország ismételt gyarmatosításához és leépüléséhez vezetett, melyet ma már vitatni aligha érdemes.

Az egyre több csalódást hozó „új világot” a magukat bal- és jobboldali liberálisoknak nevező erők az egyetlen megváltó szövetségként, s a történelmi sérelmekre gyógyírt hozó nemzetközi együttműködésként állították be, mely – nem mellesleg – a magyar történelem évezredes céljainak beteljesedése is. Az atlantista ötletgazdák meg is dicsértek minket a szorgos beilleszkedésért: a bank- és energiaszektor privatizáció beteljesedésével „bezzegország” lettünk. Örülhetünk, ha a saját pénzünkön csinálhatnak belőlünk hülyét újsütetű „szövetségeseink”. Egyértelművé tették, hogy tűrjük el, ha például a ’30-as évek faji ideológiájának jegyében hoznak a trianoni határokon túlra kényszerült külhoni honfitársaival szemben állampolgári létüket veszélyeztető törvényeket – az integráció résztvevőinek teljes egyetértése, hallgatólagos támogatása mellett.

Kisvártatva kiderült az is, hogy – a betagozódás előnyeinek egyikeként – nem a „szeretve tisztelt” magyar vállalkozó jár Bécsbe cukrászdát nyitni, hanem inkább az ottani osztrák lakosok jönnek ide, hogy itt költsék el a reálértéken az Unió élvonalába tartozó jövedelmüket. S eközben törlesztjük a törleszthetetlent – Európában másutt teljesen ismeretlen uzsorafeltételek mellett – a „sógorok” anyabankjainak, mindezt úgy, hogy a magyar jogrend is helyt ad a devizahitel nevű hibás pénzügyi terméknek. Ha mindez még nem lenne elég, a Németh-kormány óta a mindenkori kormányzatok készségesen kiszolgáltatják az ország munkaképes lakosságát a multinacionális tőkeérdekeltségeknek. De elvárják, hogy mi örüljünk, ha összeszerelhetjük az autókat a bajoroknak, miképp mondta az ország jelenlegi, rendszerváltó hajlamú miniszterelnöke tavaly, Kecskeméten – összhangban az elmúlt húsz év uralkodó gazdaságfilozófiai széljárásával.

Az integráció tartalmát és lényegét sokan azzal az érzékletes metaforával illusztrálják, miszerint „kimenetek a tankok, és bejöttek a bankok”. A nemzetközi pénzvilág technikáit és világpolitikai szerepét látva aligha túlzó megállapítás az, miszerint a háború változatlanul a nyakunkon maradt, pusztán annak természete és a használt eszközök mibenléte („pénzfegyverek”) változott – sokszor már nem is annyira a színfalak mögött. A mai hatalom által – névleg – nagy becsben tartott Gróf Széchenyi István intelmét valóban meg kellene fogadni, miszerint érdemes lenne végre az állandó ökölrázás és külső érdekekre mutogatás helyett megfontolni, mi mennyiben vagyunk felelősek a történtekért, s nem pusztán egy tőlünk függetlenül zajló összeesküvés ártatlan áldozataként feltüntetni a sorsunk alakulását. De ez már egy másik történet.

Gulyás Martin

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.


 
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés