Az első világháborús részvétellel párhuzamosan széthulló Osztrák-Magyar Monarchia sorsát a trianoni békediktátum végleg megpecsételte. Az ország megcsonkításával záruló területrendezés bekövetkezésének külső és belső okai egyaránt voltak. A történetkutatók ezek között a nemzetiségi kérdés nem kellően hatékony kezelését, a Monarchiát körülvevő irredenta kisnemzetek államainak a birodalmi kereteken belül élő testvéreik kiszakítására irányuló törekvéseit és ezáltal annak felszámolása árán önálló állam létrehozását, a birodalmon belüli bomlasztó nemzetiségi törekvéseket, a Monarchia első világháborús vereségét és a dualista államrendszer reformképtelenségét említik. A legújabb kutatások és megközelítések – elfogadva az iménti okokat is – kibővítik ezt még néhánnyal. Így a nemzeti liberális államépítéssel és a magyar társadalom életében fontos szerepet játszó értékrendi alapokkal szemben ható tendenciákat emeli ki, mint például a radikális szabadkőművesség hazai és nemzetközi törekvéseinek a nagyhatalmi politikába is történő beszüremkedését és bizonyos elképzelések érvényesülését.

Az 1919. januárjában összeülő békekonferencián győztesek ítélkeztek a vesztesek felett, utóbbiak szempontjainak érdemi figyelembe vétele nélkül. Anglia, s különösen Franciaország politikai érdekei felülírták a nem vesztesekben és győztesekben gondolkodó, a népek egyenjogúságából és önrendelkezéséből kiinduló elképzeléseket. A két világháború közötti hosszú fegyverszünet így másról sem szólt, mint a békerendszer nyilvánvalói kárainak és költségeinek elégtelen kezeléséből, s bizonyos értelemben máig ható kárkezelésről van szó európai politika címszó alatt. A hadi eseményeket tekintve az antant ugyan győzedelmeskedett, de az európai testvérháborút lezáró békét az európai kontinens hatalmai közül igazán senki nem nyerte meg. Máig tartó etnikai ellentéteket, dezintegrált politikai-gazdasági zónákat és történelmi sérelmeket alapozott és erősített meg. A századforduló után domináns angol-francia tandem státusának ekkor kezdődő több évtizedes mélyrepülése és középhatalommá válása – ugyanakkor az USA máig tartó globális szupremáciájának megalapozása – is az első világháborúhoz és következményeihez kapcsolódik. A világháború alatt születik meg a majdani kommunista világ gyarmattartó nagyhatalma, a Szovjetunió is. Szemmel látható, hogy a huszadik század hatalmi mozgásainak egyik meghatározó sarokköve az első világháború és annak valamennyi velejárója.

Közép-Kelet-Európa történeti régiójában az évszázadokon át érvényesülni tudó nemzetiségi kiegyezések, s az „együttélési modus vivendi” helyett az itt élő népek közötti közöl lét alapmotívuma Trianon igazolásának pszichózisából fakadó kölcsönös ellenségkép-gyártás lett, mely azóta is a kisállamok népeinek önpusztításához vezet. Így a nyugati vagy keleti birodalmi integrációval szemben alternatívát jelentő regionális egységesülési törekvések megvalósulása is mindmáig várat magára. Mindkét huszadik századi világégés után a kontinens hatalmi egyensúlyán őrködő Nagy-Britannia és Franciaország egyaránt Németország politikai egységének széttörésében volt érdekelt. Ugyanakkor egész Európa gazdasága számára a német prosperitás volt elsőrendű fontosságú, a nemzetközi gazdasági vérkeringésben domináns amerikai érdek is a német ipar versenyképességét kívánta meg, noha egyben vetélytársak is voltak. Akkor, s ma is talán éppen annak megakadályozása az egyik nem is oly rejtett cél, hogy egy germán vezetésű „Mitteleuropa” hatalmi és gazdasági súlya s ne az angolszász-francia érdekkör törekvései legyenek mérvadóak a világhatalmi vetélkedésben.

A ’30-as évek óta lényegében mindmáig a következő kérdések foglalkoztatják (sokszor önkéntelenül) a magyar gondolkodást: milyen, a magyar identitást érintő vonatkozásai vannak a nemzethalál egy felvonásának? Van-e, s ha van, milyen értelemben van viszonyulása a mindenkori átlagembernek s a véleményalkotó értelmiségnek, az eliteknek a Trianon után létező „zárójelbe tett országhoz”? Milyen jövőkép, modernizációs stratégia és múltból átörökíthető élményanyag adódik ’18. fényében, s után? Mennyiben alapélmény ma 1918., hogyan viszonyul a hosszúra nyúlt XX. század más kulcsdátumaihoz, mint 1944-45., 1956. és ’89.?

A társadalom „történetpolitikailag aktív” többsége átgondolatlanul és megszokásból nemes egyszerűséggel rutinszerűen „ünnepli” a június 4-ei gyásznapot a mindenkori hatalom által előírt klisék és felszínes „összefogásosdik”, színjátékok (mely manapság éppenséggel egy képzeletbeli barackfa alatt játszódik) közepette, s az idő előrehaladásával egyre inkább úgy tűnik, a háttérbe szorul a trianoni sorstragédia bekövetkezésének okait és tanulságait feltáró és elemző munka. Ez nem pusztán a nagyon rossz állapotban lévő magyar identitás erősítéséhez (valójában megalapozásához) lenne elengedhetetlen, de magához a közép-európai térség népeinek békés és prosperáló együttéléséhez is.

A történelem szelleme a legtöbb esetben búvópatakként van jelen gondolkodásunkban, zsigeri reakcióinkban nyilvánul meg. Így különös aktualitással bír egy francia-német vagy román-magyar focimeccs. A történelemben nincsenek szükségszerűségek, hacsak nem valamiféle túlzottan vallásos vagy materialista indíttatásból „egy végcél felé irányuló” determinizmusként értelmezünk folyamatokat. A történelmi Magyarország felbomlása és/vagy felbomlasztása (fontos szemantikai különbség) nem valami történelmileg meghatározott kényszer, melynek bekövetkezte évszázadok óta a nemzetiségi együttélés nyomasztó súlya miatt csak „idő kérdése”, miként a pártos történetírás 1990. előtti szemlélete máig hatóan sugallja. Ebből adódik a ’90-es években dívó „merjünk kicsik lenni” típusú nemzetpolitikai meghatározottság, mely a magyar jellem összezsugorodásának is alapfeltétele. Történelmünk negatív, hátrányos történései nem meghaladhatóak, felülírhatóak és ki-, illetve lecserélhetőek. Állandóan, korról-korra viszonyulunk hozzájuk, meghatározzák valamennyi generáció sorsát, s minden magyar kárpát-medencei létezését. Úgy a negatívumok, mind a pozitívumok. Az európai integráció szivárványos ábrándja nem fogja felülírni és eliminálni a trianoni fájdalmakat, s mint látjuk, az egykor győztes kisantant-államok máig gyakorolt kirekesztő magatartását nem hogy csökkentené a közös szövetségben történő „kényszerbarátkozás”, hanem sokkal inkább erősíti és pártolja.

Magyarország jelenbéli állapota nem sok bizakodásra ad okot. Egy nemzet gerincét olykor nem a leglátványosabban megbotránkoztató, nyilvánvalóan különös kegyetlenséggel elkövetett döntések törik meg igazán, hanem a lassú, felszín alatt zajló sok évtizedes lepusztulás, mely szocializmus évtizedeire és a rendszerváltás utáni világra jellemző s számunkra ez fenyeget ma „új Trianonnal”. Ennek elkerülése érdekében a legfontosabb az egészséges „én- és mi-tudat” kialakítása. Hiszen hogyan létezhetne mentálisan beteg egyénekből prosperáló közösség, s fordítva? Akárhogy is legyen, egy sablonos kifejezéssel élve: nekünk van mire büszkének lennünk. Legalább arra, hogy megmaradtunk, s még mindig itt vagyunk. Bizonyos korokban, szűkös körülmények között ez is teljesítmény, így ma is az. Hogy a megmaradás-élményt tartalommal tölthessük meg, újra birtokba kell vennünk múltunkat. Már csak az a kérdés: maradt még hozzá elég bátorságunk?

Gulyás Martin