CSONGRÁD - 2012. Szeptember 19.

Aradi Miklós csodálatos nyelvérzékkel, hatalmas intelligenciával, óriási gyermekszeretettel megáldott nagyszerű ember volt. Soha nem villogott a közéletben, s a mindennapok során is igyekezett a háttérben maradni. A tanítás az élete egyik fontos értelme, a Tisza pedig az egyik nagy szerelme volt. Ha egy picit kisütött a nap, megmártózott a szőke folyóban, majd napozott az egyszerű gyékényszőnyegén, amit a Körös-torokba is mindig magával vitt. Ezrek köszönhetik neki a nyelvtudásukat, vagy legalább a tudás nagyon fontos alapjait. Igazi tanáregyéniség volt, akit a Batsányiban a legzsiványabb diákok is tiszteltek, becsültek. A beceneve nem gúnynév volt, generációk szeretetből nevezték így: „Tícsör”. Aradi Miklós nyolcvankilenc évet élt.

Vonattal érkezett Csongrádra, mert ide rendelték tanítani. Rövid időre jött, s ő maga sem gondolta, hogy 1948. után egy egész életre itt marad. Aradi Miklós erről 2003. kora őszén beszélt egy rádiós interjúban, amikor a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel tüntették ki. Ezzel az elismeréssel sem kérkedett, s az életéről is csak szégyenlősen szólt, inkább a nyelvek iránti szeretetéről, valamint a tanítványairól mesélt. A tudásáról is hallgatott, szerényen csak annyit árult el, hogy hetvenévesen is még legalább tizenegy nyelven jól megértette magát.

Aradi Miklós különleges ember volt, aki a tanítványaival is csak úgy tudott szigorú lenni, hogy ők közben még a hangján sem érezhettek haragot. A szokásosnak számító „Kisapám, idefigyelsz?” kérdés talán a legszigorúbb órai megrovása volt. Nem véletlen, hogy rá soha nem mondott senki semmi rosszat, s még csak a háta mögött sem súgtak össze a diákok. Talán csak egyetlenegy kivétel volt: bő öt évtizeden át ugyanis – szinte kizárólag a háta mögött – minden tanítványa „Tícsör” becenéven emlegette. Jól tudta, hogy így nevezik, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ez nem gúnynév. Kilenc évvel ezelőtt azt mondta, hogy kicsit megviselte, amikor a szeme világát egy hályog veszélyeztette, de a ’90-es évek elején elvégzett műtét után is a tanítás jelentette számára a leghatékonyabb terápiát. Később különösen boldoggá tette, hogy nyugdíjasként még megélhetett olyan tanítási napokat, amikor reggel háromnegyed 7 és délután 2 óra között egymás után nyolc angolórát tartott.

Az országos közvélemény előtt 2005. őszén jelent meg utoljára a neve, amikor egykori tanítványa, Ötvös Zoltán a Népszabadság hasábjain a csongrádi gimnáziumról írt cikkében őt is megemlítette: „Öt évtizedet tanított és nevelt ugyanott. Nagyon nagy elismerést nem kapott. Mármint hivatalosat. Sok ezer embernek azonban ő a "Tícsör".” Ezt követően 2009. március 29-én még átvehette a Batsányi János Alapítvány kuratóriuma által adományozott Pro Schola-díjat, majd teljesen visszavonult.

A fotót Borda Sándor 2009-ben készítette. Ebben az évben vehette át Aradi Miklós a Pro Schola-díjat.

Az egykori tanítványai és a kollégái az elmúlt esztendőkben sem feledkeztek meg róla. A város polgármestere, az iskola volt igazgatója, Kőrösi Tibor is tartotta vele a kapcsolatot, ma délután pedig a nyilvánosság előtt egy blogbejegyzésben búcsúzott tőle:

„Ő nem látott engem, csak én őt. Lassan sétált a Fő utca felől a Zöldkert utca sarkáig, ott megállt és hosszan nézte szeretett gimnáziumát. Majd megfordult és hazaindult. Szívszorító jelenet volt ez. Mennyi mindent jelentett számára a gimnázium, ahol fél évszázadon át tanított! Tanított, és szavak nélkül nevelt. (…) Szavak nélkül, mert tartása volt, és tartást adott! Neve egybeforrott a gimnáziuméval. Munkájáért magas állami kitüntetésben részesült, de ami talán még ennél is nagyobb megbecsülést jelentett, hogy sok ezer ember számára ő volt a ”Tícsör”. (…) Nekem megadatott, hogy kollégaként együtt dolgozhattunk. Egész életében, egész életével példát mutatott! Isten veled Miklós!”

Aradi Miklós kedden hunyt el, nyolcvankilenc éves volt. A temetéséről később intézkednek.

Hírportálunkon megjelenő információk bármilyen utánközlése kizárólag a website tulajdonosának írásbeli engedélyével lehetséges.