CSONGRÁD - 2013. Február 25.

Az egy évvel ezelőtt elhunyt Vincze László fotóművész, faipari mérnök emlékére nyílt kiállítás a Tari László Múzeumban. Az egykor több helyi és térségi lap megjelenését fotóriporterként is segítő alkotó gyermekei azokat a képeket és egyéb tárgyi emlékeket hozták vissza, melyekről úgy gondolták, hogy azok révén a csongrádiak helyben is méltóképpen elbúcsúzhatnak az édesapjuktól. A kiállítás megtekintői bepillantást nyerhetnek a város és környéke természeti értékeinek csodálatos világába, s megismerhetik Csongrád egykori arcéleit is.

Vincze Lászlót már apró gyermekként, majd diákként is vonzotta a fa, s az ahhoz kapcsolódó iparág. A Tisza Bútoripari Vállalat ösztöndíjasaként az Újpesti Faipari Technikumban tanult. Később a Soproni Egyetemen üzemmérnöki diplomát szerzett. Az egykori bútorgyár megbecsült dolgozója és – a középvezetői munkája mellett – a gyári dolgozók kulturális életének aktív szervezője volt.

Művészeti oktatói engedélyt szerzett, majd fotóművészeti kört szervezett. A csongrádi és a szentesi fotókörnek egyaránt aktív tagja volt. Csongrádon 1983-tól tíz éven át főállású fényképészként is dolgozott. Emellett külső munkatársként fotóival segítette a Csongrád Megyei Hírlap, majd a Reggeli Délvilág, továbbá a Csongrád című önkormányzati, valamint a Körös-Tisza-part elnevezésű független újság szerkesztőit. Éveken át szoros munkakapcsoltban volt Bálint Gyula György, Lovas József Pál, valamint néhai Várkonyi István újságírókkal. Természetfotói, s a Csongrádról készített képei messzi földre vitték a város hírnevét, ugyanis azok képeslapokon, naptárakon is megjelentek.

Az április 13-ig látható emlékkiállítás megtekintői a kiváló művészi fotói mellett a fából készült játékait és használati tárgyait egyaránt szemügyre vehetik, sőt, a különleges facsigáját akár ki is próbálhatják.

Vincze László művészeti alkotásait számos alkalommal díjazták. A 2009-ben készített betlehemi jászlát például a Magyar Mezőgazdasági Múzeum karácsonyi kiállításán különdíjjal ismerték el, három éve pedig a Szentendrei Advent fotópályázatán a szentendrei Fő térről készült fényképéért kapott különdíjat. Csongrádon utoljára 2004-ben Tiszán innen, határon túl címmel volt önálló kiállítása.

Vincze László idén lett volna hatvanéves.

Kép és szöveg: Révész Gábor

A fotósok világát Lovas József Pál újságíró, Vincze László és Medgyasszay Béla fotóriporterek pályatársa egy novellájában sajátos hangvétellel jelenítette meg. Az alábbi írás elsőként 2007-ben az Accordia Kiadó A létigéken túl című antológiájában jelent meg.

Fotósnak maga a halál

– Valahol igazságtalan az a nagybetűs Élet. Mások sorsnak mondják, s csapásnak a véget… Van az egészben valami felháborító, vigasztalan. Nem gondolod?

Medgyasszay, a fotós érdeklődéssel figyel a költőre.

– Mi az? – kérdezi kíváncsian.

– Hát hogy elmegy a jó, s marad a csúf, a rosszabb.

– Na, igen.

Felgyői, a költő a fejét rázza. Nem jó, mondja, töpreng. Agytekervényeit dolgoztatja. A távolba mered, behunyt szemmel koncentrálni próbál.

– Nagyon igazságtalan a nagybetűs Élet. Mások sorsnak mondják, s csapásnak a véget. Ami az egészben felháborít és bosszant, hogy elmegy a jó, s marad a csúf, a rosszabb. Na, ez az! – vágja rá gyorsan.

– Verselsz?

– Nem tetszik? – kérdez vissza bizonytalanul. Hallgat. Legalább egy bólintásfélét várna. A csend is idegesíti már. Hát megszólal.

– Hívtál. Beszélnünk kéne, mondtad. Már régóta tudom. Reménykedtem, majd egyszer. De hát a nagy rohanásban soha nem ér rá az ember. Túlfűtött gőzzel megy előre, talpal a létért. Siet. Úgy érzi, nincs ideje semmire sem.

– Semmire sem? – kérdezi a fotós némi éllel.

Felgyői elgondolkodik.

– Már feladtam a várost – mondja.

– Tudom. Én dumáltam, és te pakoltál össze.

– Emlékszem, volt róla szó, hogy a családoddal elköltözöl innen. Visszamentek a szülővárosodba. Hivatalosan befejezed a fotózást, és a tanult szakmádban dolgozol tovább. Hiszen építész vagy. Voltál...

Későn kapcsol. Bocsánat, mondaná, de félúton megáll, elfojtja az érzelmeket. Az égre bámul. Repülőgép zúg el a feje felett.

– Mit mondtál? Nem értettem tisztán – kérdezi kicsit később.

– Kettőnk közül te voltál a gyorsabb – vágja rá Medgyasszay.

– Arra gondolsz, hogy én mentem el hamarabb?

– A városból igen.

– Könnyű dolgom volt, a kezdőrúgást is megadták hozzá.

– Tudom. De szólhattál volna. Vártam, hogy a segítségemet kéred.

A költő itt megtorpan. Valamelyest váratlanul éri a feddés. Az azt követő csend is zavarja. Mozdulatlanságából ébredve félszegen elhelyezi a virágcsokrot a síron. Csodálkozással figyel a távolba.

– Segítség? – mondja kérdőn, kicsit elgondolkodva. – Miben tudtál volna segíteni? Ne haragudj, ez esetben nem sok esély adatott meg arra, hogy bármit is tehetnél az érdekemben. Igaz, csitítottál: vigyázz, mondtad, kicsinálnak, meglásd! Megtették. Ki nyújtott segítő kezet? Balázsi, a szomszéd városban élő kolléganőm, akivel a Reggeli Délvilágnál dolgoztunk együtt. A legjobbkor szólt, a leges-legjobb pillanatban hívott a helyi laphoz.

A fotós szeme felcsillan.

– Reggeli Délvilág! – kiált fel halkan, visszafojtott örömmel. Figyel. Derűs emlékek sokasága csal mosolyt arcára.

– A Lila! Az utolsó magyar napilap. Emlékszem, hogy verte a mellét Őrfiferi, a rovatvezető, nem titkolt büszkeséggel a hangjában, aztán elsők között pártolt át az ellenséghez.

– Pedig amíg együtt dolgoztunk, rendes embernek látszott. Nem lehetett rá egy rossz szavunk sem.

A költő itt elgondolkodik. Megismétli a bűvös szót: a Lila! Fantasztikusan jó gárda jött össze a lapnál, veti fel csak úgy magában a tényeket. Amire a fotós is bólintana. Ha tudna. A távolba mered, a messziből visszakalandozó gondolatok élesen vetődnek a síkban, már csak a szép emlékek között kutat. Amiben hinni akar. Egyszerre villan fel agyukban a lapról kimondatlan gondolat: kár érte, hogy bekebelezte a sokkalta gyengébb (Kék) Délvilág.

A csend most a fotóst zavarja inkább.

– Akkor is szólhattál volna – mondja szemrehányón.

– Kerestem a pillanatot. Alkalmat a beszélgetésre. Balogh Sziszi emlékkiállítása is felkavart mindkettőnket. A közös barát álmodta képek szépen összehozták a társaságot. Örömkiállítást látni. Tudod, mire gondoltam akkor? A kiállító teremben. Ott állunk lenyűgözve, Sziszi meg csak néz ránk odafentről, szájában az elmaradhatatlan cigaretta, és azt mondja, ez a sok-sok ismerős arc a szívemet melengeti, gyerekek. Még most is magam előtt látom, ahogyan ősz szakálla mögül kitetszik huncut mosolya.

– Alul a lét, fenn a nagyság, szólalt meg a paravánok között valaki. Máig sem tudom, ki az, csak a hangja volt képben.

– Vincze volt az. Laci, a fotós barát.

– Régen láttam.

– Kint dolgozik Németországban. Mérnöki diplomával ő sem kapott itt munkát.

Ez az a pont, amikor a fotósnál felmegy a pumpa, berág és kijelenti, hogy mindig is utálta a tehetetlen vezetőket. Ha már semmit sem tud tenni a városért, álljon félre, mondogatta gyakran. Amiben végül is egyetértettek. Kettejük vitája különben sem erről szólt. Mégis miről? A fotós a világért nem hagyná ki a feddést, hogy kimondja:

– Neki sem állt a szája, mint neked.

– A városért dolgoztam. Már csak emlék az egész. Az újság is az, a mi lapunk. Hány évig is csináltuk? Veled, ha jól számolom, négyig. Látom, mosolyogsz, az ujjaddal is csettintenél, ahogyan kijelented: ugye, jól fölráztuk az álmos várost. – Örvend. Szeme a távolba réved, teste egész lényében megremeg. A tétova hang félve töri meg a csendet. – Vajon megérte? – kérdezi elgondolkodva.

A fotós vigasztalná barátját. A gyors válasz is bátorító:

– Helyi lapból azelőtt se, utána sem adtak el annyi példányt – mondja.

– Nekik nem az kellett. A lényeg: hogy a nótájukat fújjad. Mint a bértollnokok. De hát ki akar együtt énekelni a város tönkretevőivel?! Nekem sosem volt ínyemre a dolog. Ne haragudj, nem lehet csak arra várni, hogy egyszer majd a Bugyulagyörgyök világa lejár. Hogy egyszer majd a vétkesek közt cinkos, aki néma jelszó alatt valakik számon kérik tőlük az igazság elhallgatását. Hiszem, hogy az a számos félretájékoztatás, amit elkövettek a város, annak lakói ellen, az is hozzájárult a település elsorvadásához.

– Mégis... Látod, ők élik a világukat, mi meg...

– Van munkám. Becsületesen élek. A nyelvem tiszta, s ami a lényeg, nem kell attól félnem, hogy szembeköpnek az utcán.

– Haraggal a szívedben nem lehet élni – veti fel a fotós.

– Nem haragszom. Ami most foglalkoztat, az sokkal kellemesebb annál. Valamikor el kell, hogy mondjam. Jó volt együttdolgozni veled. Ahogyan senki mással az óta sem.

– Csend. Sűrű, áthatolhatatlan csend. A mélybe hatol, a testbe mar fájdalmasan.

Elhiszem, amit mondasz – szólal meg egy kis idő után Medgyasszay. – Bár láthatnám az arcod. Félek. Féltem a jót, hogy minden a homályba vész. Rám borul a nagy sötétség. És az már a fotósnak maga a halál.

Lovas József Pál